Káposzta, friss vitamin a kertből

A csukákra ellenben hiába pisszegett, azok szerelembe estek és ívni kezdtek, s ha a kergült halak közül néhány hálóba vagy horogra akadt, egész évben bő fogásra számíthattak a halászok, akik az ácsok, a mészárosok, a teológusok, a hittantanárok, a misszionáriusok, a cukrászok, a szabók és a kovácsok közösségével együtt védőszentjüknek tekintik Mátyást. Pénteken eljő Kázmér, aki jobb, ha napsütésre ébred, mert ha esik vagy havazik, el kell majd egy héttel halasztani az aratást. Kicsit odébb következik a szintén meteorológus vénájú Gergely, aki ha megrázza a szakállát, még áprilisban is hó borítja a tájat. 

A magam részéről a tavaszodó, jó időre vártam, amikor nem fagy rá a kezem a metszőollóra, de a népi időjóslásban járatos kertbarátom az mondta, ne duzzogjak, mert az a jó, ha rossz, a hideg idő ugyanis jó termést ígér. Anno, ha Mátyás-napkor hófellegek jártak, szépapáink vetették a tavaszi kalászosokat, szép­anyáink a gyökérzöldséget, a borsót – mondván, olyankor nem eszi a féreg a magvakat. 

Bár próbáltam, de jómagam nem vagyok híve a korai veteményezésnek. Hosszú évek keserű tapasztalatai mondatják velem: a hideg, nyirkos földben sínylődik a mag, jobb esetben tönkre is megy, és akkor vetünk helyette, rosszabb, ha kínkeservesen kikel, mert csak nehézkesen fejlődik. 

Munka persze így is akad a kertekben, főleg a gyomelhárítás területén. A veteményes ilyenkor sem lakatlan, a szélvédett zugolyokban ébredeznek az apró jelzőnövénykék, a veronikák, a tyúkhúrok, a szikárkák, a pásztortáskák, a gombvirágok. A vidáman áttelelő, hűséges kertlakókat, mint például a káposztaféléket, eleve olyan helyre érdemes palántálni, ahol egész télen a helyükön maradhatnak. Minden káposztafajzat őse, a zömmel tengerparti, sziklás környéken élő vadóc, a Brassica oleracea magas, kétéves növény, az első évben nagy levelekből álló, vaskos rozettát alkot – a vastagabb levelek segítik a víz és a tápanyagok tárolását a nehezebb időkre, a második évben ebből a készletből vígan kineveli hosszú száron a virágát és beérleli a magját. 

Őseink hamar rájöttek, hogy a káposzta már vad állapotában is gazdag tápanyagokban, vitaminokban – különösen télen bizonyult jó C-vitamin-forrásnak. Termeszteni kezdték, később sokféle fajtát nemesítettek belőle, így a fehér, a vörös és a kelkáposztát, a kelbimbót, a brokkolit, a karfiolt, a karalábét, a fodros kelt. Érdekes: a botanika atyjának is tekintett Theophrasztosz (Kr. e. 371– 287), görög filozófus, természettudós az egyik könyvében azt tanácsolta, hogy a szőlő közelébe ne ültessünk káposztafélét, mert a gyümölcs és a bor átveszi a káposzta ízét. Az intelemnek a mai botanikatudományban is találtam némi nyomát: Bálint gazda is a szőlő „rossz szomszédjai” között sorolta fel a káposztaféléket. 

A legtélállóbb káposztaféle a leveles kel és a bimbós kel, de az idén kint felejtett karalábéknak sem esett bajuk. Kelkáposztából is létezik télálló (Mohácsi áttelelő), igaz, a fejes káposzta is átvészeli a telet, elvégre kétéves növény, de fogyasztásra csak az első évében alkalmas. A káposzta értékes zöldség, dúskál kénben, nátriumban, káliumban, jódban, kalciumban, foszforban, vasban, klórban, ráadásul vitaminokban is gazdag, tartalmazza a teljes B-komplexet, az A-, a C- és az U-vitaminokat.