2022.01.01. 16:00
Kultúrát, táplálkozást és természetet is megváltoztatott a technológia térnyerése
Mennyi idő kell a tejeszacskó lebomlásához a szabadban, mondjuk egy fáslegelőn? Több száz év! S mennyi idő alatt tüntettek el egy fáslegelőt a tejeszacskók? Mindössze másfél évtized elegendő volt hozzá.
Hamar leáldozott a háztájiból árusított tejnek.
Fotó: Fortepan
Ez a meghökkentő következtetés is levonható volt abból az előadásból, amelyet a közgyűjteményi szakmai napon Samu Zoltán Tamás, a Göcseji Múzeum munkatársa tartott egy somogyi felhagyott fáslegelőről.
A fáslegelők az európai kultúrtáj alapvető elemei. Jelenleg Magyarországon közel 33 ezer hektáron, közel 600 fáslegelőt tartanak nyilván, amelynek 88 százaléka 50 évvel ezelőtt is fáslegelő volt, és 26 százalékról áll rendelkezésre részletesebb ökológiai tájhasználati és természetvédelmi információ.
A bevezetőben említett, gondolatindítónak is nevezhető tejeszacskóról három évvel ezelőtt készült fényképet is megosztotta Samu Zoltán Tamás a hallgatósággal. A műanyag tasakot 45 évvel korábban, 1973-ban gyártották, és az idő alig látszott meg rajta, pedig a Dunából vetődött ki, és így fedezte fel a fotós, Juhász Donát Gyula.
Most pedig kanyarodjunk vissza a kutatás területéhez, a Nyíresi fáslegelőhöz, ami Pusztakovácsi határában terül el. A választást magyarázza, hogy e község az előadó, Samu Zoltán Tamás szülőfaluja, és hogy legyen még egy zalai szál, e településen látta meg a napvilágot 1875-ben Czobor Mátyás, aki 1918-tól 18 éven át polgármesterként irányította Zalaegerszeget.
A somogyi község határában elterülő Nyíresi fáslegelőhöz hasonló Zalában megyeszerte megtalálható (például Orosztony határában). A vizsgált terület napjainkra azonban már becserjésedett, beerdősödött, illetve egy részét faültetvény borítja. Jelenleg az egykori fáslegelő mintegy 60 százaléka hivatalosan erdőterületként nyilvántartott. Ma gyepterület csak az új tulajdonosok által kaszálóként használt parcellákon figyelhető meg. A nyílt, mozaikszerűen legeltetett élőhely emlékeként négy védett növényfaj fordul elő a területen. Ezek a turbán liliom (Lilium martagon), a közönséges kígyónyelv (Ophioglossum vulgatum), a vitézkosbor (Orchis militaris) és a békakonty (Neottia ovata). Ezek a fajok teljesen eltűnnek, ha nem folytatják a legeltetést. A felverődő erdőben maradt néhány idős fa. Ezek a matuzsálemek nemcsak magas biokulturális értékkel bírnak, hanem a terület egykori képéről és a hagyományos állattenyésztési gyakorlatokról is mesélnek.
A történelmi térképek, archív adatok és a szóbeli közlések elemzéséből kitűnt, hogy a terület már a XVIII. században legelő volt. A második világháború végéig a legelő egy helyi földbirtokos és a község tulajdonában volt közös használattal, rendszeresen 300–350 szarvasmarhát hajtottak ki rá. A háború után 1949-től szovjet mintára mezőgazdasági szövetkezetek szerveződtek a faluban. Az 1960-as években a magántulajdonban lévő állatállomány jelentősen csökkent, a megmaradt mintegy száz szarvasmarhát még mindig a legelőre hajtották. Akkoriban még a pusztakovácsi családok 99 százalékánál volt házi állatállomány. Az emberek igyekeztek saját élelmiszert előállítani, de a községben megtermelt – szövetkezeti és magán – termékek a központi állami elosztórendszerbe kerültek. Az 1956-os forradalom után a kormány a szovjet begyűjtési kvóta mellett már lehetőséget biztosított a háztájii gazdaságokban megtermelt többlettermék értékesítésére. Ily módon a faluban élők megvehették a gazdáktól a helyi legelőről behajtott tehenek tejét is.
Ez az intézkedés megélhetést jelentett a termelőknek és segítséget a falusiaknak, mert korlátozott mennyiségű élelmiszer volt kapható a boltokban. A magántulajdonban tartható állatlétszám, még ha korlátozták is, de biztos alapot teremtett a családoknak a megélhetéshez. Az ebből származó jövedelem akár meg is haladhatta a teljes munkaidőben keresett összeget is. Ennek vetett véget a hazai tejipar felvirágoztatása és a csomagolástechnika fejlődése, aminek eredményeként a hetvenes évektől mind több műanyagba csomagolt élelmiszer került a magyar boltokba.
A Magyar Szocialista Munkáspárt regionális lapjában, a Délmagyarországban 1972-ben arról számoltak be, hogy a műanyag zacskós tejet 1971-ben vezették be és egy NDK-ban gyártott géppel állítják elő, ami 2200 darab literes tej csomagolására képes óránként. Megírták, hogy „Magyarország egyik nagyobb városában a tejfogyasztás 57 százaléka műanyag zacskóból, 24 százaléka üvegpalackból, 19 százaléka konzervből és kancsóból volt 1972-ben”.
Pusztakovácsiban is árusítani kezdték a zacskós tejet a boltban. Erről 2019-ben egy falubeli így beszélt: „amikor a műanyag zacskós tej megjelent a helyi boltokban, az embereknek már nem kellett a háztájiból a tej.” Ebben közrejátszott, hogy a nyers tej feldolgozása sok odafigyelést és időt igényelt: tisztítást, főzést, szűrést, tárolást. Ráadásul a zacskós tej lényegesen olcsóbb volt, mivel a költségeket az állam szabályozta. Az emberek inkább elviselték a tej tápértékének és minőségének romlását, az ízéről persze már megoszlottak a vélemények. A változtatások következtében a továbbiakban már nem lehetett házi tejterméket sem készíteni.
Az 1980-as évek második felében a háztájiból egyre kevesebb tejet tudtak eladni a helybelieknek, miközben a nagykereskedelmi árak folyamatosan csökkentek. A családokat megfosztották állandó jövedelmüktől, tejelő teheneiket elkezdték árulni, és 1987-től a magántulajdonban lévő állatállomány annyira lecsökkent, hogy már nem hajtották ki az állatokat a Nyíresi legelőre, aminek tulajdonjogát az 1990-es évek után privatizálták. Pusztakovácsiból teljesen eltűnt az extenzív állattenyésztés, az itt élők már nem kívánnak állatot tartani. Az életmódváltás miatt felhagytak a legeltetéssel és a közös állattartással. Felgyorsult a faluból a városba való elvándorlás, a közösség mélyen marginalizálódott. Egyre több ház állt üresen. A község lakossága 1930-ban 1633 fő volt, majd az 1970-es évektől, amikor 1410 fő volt, radikálisan csökkent. A lakosság száma 1990-ben 945 volt, jelenleg 847.
A XX. század közepétől a földhasználat, mint például a legeltetés felhagyása volt az egyik legbefolyásosabb tényező az európai tájkép kialakításában. Hasonló folyamatot mutat be Pusztakovácsi egykori községi legelőjének, a Nyíresi fáslegelőnek a története is. A vizsgálat eredményei megmutatták, hogy a műanyag zacskó technológiája és a helyi élelmiszer fogyasztási szokások miként befolyásolták a természeti és kulturális örökséget. Mindez rávilágít arra is, hogy a helyi termékek nem csak a finom és egészséges élelmiszerek fogyasztást tudják biztosítani, hanem hozzájárulnak a természet megőrzéséhez is.
A dr. Bódis Judit (MATE, Georgikon Campus) és dr. Varga Anna (PTE, Néprajz – Kulturális Antropológia Tanszék) közreműködésével folytatott kutatás eredményei magyarul a Természetvédelmi Közleményekben (2015) és angolul az Arcadia (2020) című, környezettanulmányokkal foglalkozó, nyílt hozzáférésű, lektorált folyóiratban is megjelentek.
