Frissen Zalából

2021.11.07. 15:30

„Célomnak éreztem a szegény, de tehetséges gyerekek felkarolását” – beszélgetés a 95 éves Merics Istvánné, egykori tanítóval

Milyen egy jó tanár? A kérdésre rengeteg válasz van, de talán a legigazabb az az állítás, miszerint ez a pálya nem munka, hanem egy életen át tartó hivatás. Kétségtelen, hogy Zalaegerszeg egyik legidősebb nyugdíjas tanítójának a szakma mai napig élete része.

Rákos Bianka

Merics Istvánné a gránit diploma átvételének ünnepségén Fotó: Pezzeta Umberto/Archív

Merics Istvánné, vagy ahogy a legtöbb volt diákja ismeri, Magdi néni sokat látott, szemei mögött rengeteg tudás bújik meg. Az idős tanító háta mögött 42 letanított év van, pályáját egy ma már nem létező falusi iskolában, Hagyárosböröndön kezdte, de végül a zalaegerszegi József Attila Általános iskolából ment nyugdíjba. Magdi néni a napokban töltötte be 95. életévét, nemrég pedig tanári pályafutása megkoronázásaként gránitdiplomában részesült, melyet személyesen vett át Balaicz Zoltán polgármestertől a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben.

A tanárnő életkedvén és tudásán nem fogott az idő. Napjait zalaegerszegi otthonában tengeti, ahol lányával, Magdolnával, és cicájukkal Misikével él együtt. A házba belépve mosolyogva fogadott, majd nem sokkal később egy kis finomság is az asztalon termett. Mint kiderült, az ínycsiklandozó sajtos kifliket ő maga készítette, ám nem a sütés az egyetlen hobbija. Magdi néni rendkívül kreatív, többek között a mai napig fest, de paverpol technikával képeket is készít. Mikor a tanításra terelődött a szó, elmondta, mindig céljának érezte a szegény, de tehetséges gyerekek felkarolását, s ezért sosem várt elismerést. Azt is kifejtette, mennyire büszke unokáira, akik közül az egyik – főleg az ő hatására – szintén a tanári hivatást választotta.

Mikor döntötte el, hogy tanító lesz?

- Beleszülettem. Pedagógus családból származom, apám és nagyapám is tanítók voltak. Családi körben is rendszeresen szóba került a gyerekek oktatása, nevelése, ráadásul a tanítói lakás és az iskola közös udvaron osztozott. Az életem ezen részéhez a gyerekek zsivaja szolgáltatta az alapzenét. A „Süss fel nap” és más, mindenki által ismert népi játékdalok gyakorlatilag a sejtjeimbe ivódtak. Mikor nagyobbacska lettem legnagyobb jutalmam volt, hogy beülhettem valamelyik hiányzó gyerek helyére. A palatáblámmal és ABC-s könyvemmel én is diák lehettem. Egyik nap, édesapám súlyos betegség miatt fekvőbeteg lett és otthoni ápolásra szorult. Helyettes nem volt, egyedül tanította az 1-8. osztályt. A gyerekek érdekében vállalta, hogy a betegágya mellett tanulócsoportokra osztva, váltó rendszerben oktassa és számon kérje az aktuális tanagyagot. Ez a hivatás és kötelességtudat mély hatást gyakorolt rám.

Hogyan emlékszik vissza a hagyárosböröndi iskolában töltött évekre?

- Az én virágoskertemben csak mezei virágok voltak, de azok csodaszépek. Az iskolába jövő gyerekek gyakran megleptek egy-egy maroknyi, évszaknak megfelelő virágcsokorral. Csak úgy letették a tanári asztalra, ezzel kedveskedtek. Szeretetteljes hangulat jellemezte az ott folyó munkát. Van néhány érdekes történetem is. Hagyárosbörönd két nagyobb területi egységből áll, melyet egy kis patak választ el. Híd akkor nem volt, így számos kaland adódott abból, hogy az átkelést a gyerekeknek maguktól kellett megoldania. Emiatt több idejük jutott megfigyelni az ottani növények és állatok élővilágát, az iskolába érkezve pedig örömmel osztották meg élményeiket társaikkal. Az egyik tanuló többször késve érkezett, ráfeledkezett a hangyák vonulására. Mikor számonkértem, hogy miért nem hazafelé végezte el a megfigyelést, így felelt: „Arra már elvonulnak, így nem láthatom meg őket.” Évekkel később a boltban odajött hozzám és megszólított egy fiatalember. „Ugye nem ismer meg?” – kérdezte. Igaza volt, ám tüstént bemutatkozott. „Én vagyok a „hangyás” Laci, most már agronómus! A tanítónéni megdorgált a késéseim miatt, de most csak megköszönni szeretném a szeretetét, megértését, odafigyelését és segítségét.” Erről egy Darren Shan idézet jut eszembe: „A diák, míg tanul, nem méltányolja a tanárait. Csak később, amikor már többet tud a világról, érti meg, milyen sokkal tartozik azoknak, akik nevelték. A jó tanár nem vár dicséretet, sem szeretetet a fiataloktól. Kivárja, hogy idővel megkapja tőlük.”

Merics Istvánné a gránit diploma átvételének ünnepségén Fotó: Pezzetta Umberto/Archív

Elképzelni is nehéz, mennyire más volt akkoriban a tanítás…

- Van jó pár különbség, s nem mindig volt könnyű. Csak egy újabb rövid történet: az 1956-os forradalom után, amikor a kedélyek lecsendesedtek, az iskolában ismét megindult a tanítás. A hadtestről levált, portyázó katonák járták a vidéket. A nyugalom mögött rejlő veszélyes eseményekkel nem törődött senki. Az alsó és felső tagozatosok a tanács melletti tanteremben tanultak, a tantestület pedig két főre bővült: rám és a férjemre. Egyik nap fél nyolc körül a hetes sietve jött hozzám, hogy egy katona szeretne elbeszélgetni a gyerekkel. Mivel semmi veszélyeset nem találtam benne, így megadtam az engedélyt. Az „előadást” néma csendben hátra tett kézzel figyelték a gyerekek. A padok előtt a szesz fogságában egy hevesen gesztikuláló katona teljes hangerővel szidta az imperialistákat. A döbbenettől ledermedtem, s a furcsa szituációban minden gyerek szeme segítséget kérve rám szegeződött. A meleg hatására, a szesz egyre gyorsabban dolgozni kezdett a katona szervezetében és a felfokozott harci kedv következtében, előrántotta a fegyverét és gondolkodás nélkül a gyerekek közé lőtt. Mondanom sem kell, hogy sírni kezdtek. Az egyik kisfiú kordbársony nadrágját átütötte a lövedék majd a pad lábába ütközve gellert kapott és a padlóba fúródott. A nagy durranás hatására a katona is megijedt. A pisztolyát az első padra tette, de előbb megcsókoltatta az ott ülő kislánnyal, majd vigasztalni kezdte. „Nem kell félni” – mondogatta. A nagy zűrzavarban elküldtem az egyik gyereket segítségért, a tanácselnök intézkedése után pedig a katonai rendészet elvitte hősünket. Később a keletkezett lyukat a benne lévő lövedékkel együtt egy fémlappal lezártuk, mert nem tudtuk lesz-e további következménye az eseménynek. Az ijedtség, a néma döbbenet, sokáig kísértett. Gyakran felmerült bennem a kérdés: Mi lett volna, ha…

Nemrég vehette át a gránit fokozatú díszoklevelet, melyet azok a pedagógusok kapnak, akik 75 éve vették át tanítói képesítésüket. Milyen érzés volt átvenni az elismerést?

- 75 év eredménye összetett munka. Eleinte ketten, később hárman dolgoztunk érte, az összhang és a munkamegosztás terén pedig nem volt probléma a nevelők között. Mindenki tette a dolgát, végezte a feladatát. Segítettük egymást, így ez az eredmény az ő érdemük is. Sokat tanultam tőlük, legszívesebben megosztanám velük az elismerést. „Vagyunk, amik vagyunk, de hogy azzá váljunk amire képesek vagyunk, ez az élet valódi értelme.”

Balaicz Zoltán polgármester nyújtotta át az elismerést Fotó: Pezzetta Umberto/Archív

Ha tehetné, visszamenne tanítani?

- Nem is tudom. Nagyot és gyorsan változik a világ. Erre a legszemléletesebb példa: palatáblával kezdtem, most szinte mindenhol interaktív tábla van. Tisztelet és becsület az aktív dolgozóknak, akik ilyen feltételek és igények mellett helyt állnak, vállalják a mindennapok kihívásait. A változó világ igényei és lehetőségei nincsenek szinkronban. A gyerekek is mások. Régen a kis dolgoknak is tudtak örülni, a mindennapi kenyér érték volt számunkra. Egy apró történetet mesélek el, főleg azok okuljanak belőle, akik folyton elégedetlenek. A szomszéd falurészből járó diákok délben nem mentek haza. A jó öreg vaskályha ontotta melegét körülöttük, míg a táskából ebédeltek. Bementem hozzájuk, jó étvágyat kívánni. Eléggé meglepett, amit láttam: egy nagy karéj kenyeret kettétörtek, egyiket a jobb másikat a bal kezükbe fogták. Csak úgy simán. Egy harapás a jobb, másik a bal kézben lévőből. Megkérdeztem tőlük, hogy miért így esznek, mivel mindkét kézben levő kenyér egyforma volt. „Azért, mert az egyik a kenyér, a másik a hús” – felelték. Jóízűen megették, ittak egy pohár kútvizet és megvolt az ebéd. A vaskályha még a szárítógép szerepét is betöltötte. Megszárította a betérők átnedvesedett cipőit és ruháit, hiszen váltófelszerelőről az akkori szegény világban, szó sem lehetett.

Magdi néninek mai napig sok hobbija van. Ezeket a paverpol technikával készült képeket is ő készítette Fotó: Rákos Bianka

Tartja a kapcsolatot a volt diákokkal?

„A világon a legnagyobb különbség a között van, hogy mik vagyunk, és mik lehetnénk.” – mondta Ben Herbster. Sok jó képességű tanulót tanítottam, akik az ország, világ különböző területeire szóródtak szét. Az elvetett mag, számos esetben termékeny talajra hullott. Néhányan keresték, keresik és tartják a kapcsolatot, beszámolnak munkájukról, hivatásukról és családjukról, érdeklődnek az itthoni körülményekről. Örök háláját fejezte ki például az az állami gondozott egykori tanítványom, aki nehéz körülményeinek ellenére, megbecsült szakmát szerzett. Szükségét érezte, hogy erről személyesen számoljon be. Nagy meglepetés volt annak a volt diákomnak a látogatása is, aki Magyarországon asztalos szakmunkás bizonyítványt szerzett, majd az Egyesült Királyságban egy szeminárium elvégzése után pappá szentelték, amellyel nagy álma vált valóra. Ő elég különleges életet élt, hiszen később az őserdőben, bennszülöttek között teljesített szolgálatot, s az ott végzett munkájáról érdekes élménybeszámolót tartott. Szoros kötődése volt hozzám és a férjemhez annak a diáknak is, aki tanítóként végzett, majd nyelvi tudásának tökéletesítése céljából, viszontagságos körülmények között, Németországban, majd Amerikában dolgozott. E közben franciául is megtanult, így Franciaországba is elkerült, de végül Németországban telepedett le. Sokszor hangzik el, a hálás köszönet azért, hogy pályáját rendszeresen figyelemmel kísértük és szükség esetén támogattuk. E mellett kedvesen gondolok vissza arra, a telefonbeszélgetésre is, amiben feljelentéssel fenyegettek. Gratuláció helyett, ezt az üzenetet kaptam: „Mérgezés vádjával, feljelentem”. Szólni se tudtam a meglepetéstől. Mi rosszat követhettem el? A válasz nem váratott magára sokáig. „Megtanított és megmérgezett az olvasás szeretetével”. Találkozások is zajlottak a nyári szünetben, az egyik osztály szinte minden tanulójának a részvételével. Munkaidő, távolság nem volt akadály, mindig körültekintően nagy gonddal szervezték. Ilyenkor megelevenedett a múlt, minden fájó és szép emléke, de fény derült azért néhány diákcsínyre is…

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!