Mindent megtettem érte! Akkor mégis mitől lett ilyen ez a gyerek?

– Na, Kisherceg, hogy ityeg? Hogy ityeg a fityeg?

– Ahogy lityeg a lötyög – vágta rá Ádám kényszeredetten, száját kissé elhúzva, mikor apja már nem látta. Évek óta bevett rituáléjuk volt, amit apja rendkívül jópofának, és hasznosnak talált, különösen, hogy mindig kielégítő választ kapott.

„Ahogy lityeg a lötyög.” Ezt a választ várta. Ez nem késztette továbbgondolásra, nem adott újabb megoldandó feladatokat, rutinszerű ismétlődésével biztonságot sugárzott. Azt jelentette, minden rendben van. Antal – dr. Vezér Antal – legalább is így szerette tudni. Élete nagy része, mióta felkapta az üzlet, és beleártotta magát a politikába, folytonos bizonytalanságban, kiszámíthatatlanságban telt. Nem volt olyan reggel, hogy biztosan tudta volna, mi lesz a programja, mikor ér haza.

Az elmúlt néhány év kissé sűrű lett. Hétközben esténként ért haza, tíz előtt szinte sosem. Az igazsághoz tartozott, hogy józanul sem nagyon. Céges sofőrje fuvarozta esténként, nem kis javadalmazásért. Mégis, ha Józsi bácsi, a sofőr nem ért rá, ami csak kivételes esetben fordult elő, Vezér doktor valahogy akkor is hazaért. Ő úgy mondta, egy E-osztályos limuzin már magától hazatalál. És ez így is volt.

Vezér doktor jó férj, és jó apa volt. Gondoskodott a családjáról. Feleségét csak ritkán, és diszkréten csalta, soha nem hozta megalázó helyzetbe. Drága ékszereket, parfümöket vásárolt neki, mesés utazásokra vitte, és minden jelentős társadalmi eseményre magával hurcolta.

Büszke volt az asszonyra. Lassan huszonöt éve voltak házasok, és a nő még mindig gyönyörű volt. Adott magára, ápolt, visszafogott és intelligens volt. Tájékozott, kiváló társasági ember, aki a háttérből sokat mozdított előre férje karrierjén. Mindemellett megbízható, hűséges nő volt, aki minden tiszteletet megérdemelt. Antal dicsérte is, és mindig végtelenül kedves volt vele. Azaz majdnem mindig. A korlátozást, és a direkt kritikát nem tűrte. Ilyenkor élesen, bántón csattant fel, ellentmondást nem tűrően vitte keresztül az akaratát, nyilatkoztatta ki a véleményét. Persze ilyesmi csak a négy fal között történhetett meg. Ágnes, a feleség sem kockáztatta volna nyilvánosan férje tekintélyét.

Antal, fiának csak Tóni, sokat adott a gyereknevelésre.

Hétvégente, ha nem egy stadion díszpáholyában ült, ha nem vadászott, vagy vitorlázott valahol üzletfeleivel, gyakran leült Ádival, a fiával beszélgetni. Szívesen beszélt neki az élet nagy dolgairól, üzleti sikereiről, mióta a fiú felnőtt lett, kisebb nőügyeit is megosztotta vele. Elmesélte szegénységben töltött, ingerszegény gyermekkorát, elhatározását, hogy viszi valamire, aztán a küzdelmes, a tanulással párhuzamosan munkával eltöltött diákéveket. Mesélt a gyakornoki időszak embert próbáló éveiről, hogy verejtékes, napi tizennégy, tizenhat óra munkával hogy küzdötte fel magát előbb partnernek, majd egyszemélyes tulajdonosnak az ügyvédi irodában.

Mióta Ádi megbukott az egyetemen, apja keserűbben, de növekvő elánnal mesélt az életéről, példát adva a kissé talán tékozló, de kétségtelenül tehetséges, okos fiának. Hogy szavainak nyomatékot adjon, és hogy motiválja fiát, gyakran jutalmazta őt érdemein felül, és vett neki korához, és teljesítményéhez mérten kiugróan drága ajándékokat. Ádinak huszonegy éves korára kabrió sportautója, malomkeréknyi svájci ékszerórája, és egy kis belvárosi garzonja is volt. Apja gyakran hangoztatta, hogy jól van ez így, nincs szüksége köszönetre, Ádám csak tanuljon, más dolga nincs.

– Hogyhogy összetörte? – üvöltött bele a telefonba egy vasárnap hajnalon. – Hol van? Melyik kapitányság? Megyünk.

Százhússzal robogtak Ágival a külvárosi rendőrőrs felé, tele kétséggel, dühvel, félelemmel. Másfél órával később, látva hogy fiuk, ha ziláltan is, de életben van, érzéseik közé szégyen vegyült. Ádi, a sportos, jóképű, elegáns egyetemista, egy nyilvánosházból, drogok és alkohol hatása alatt majdnem kétszázzal robogva csúszott meg, és szenvedett balesetet. Csak a csoda – és az első osztályú karosszéria – mentette meg őt is, és azt a reggel műszakba igyekvő nőt, aki a baleset helyszínén, az utcán közlekedett.

– Kettőtől nyolc évig, ha a terjesztés is rábizonyosodik – mondta a rendőr, mielőtt elköszöntek. – Ügyvéd úr, most kösse fel a gatyáját!

– Miért, Ági? Miért? Mindent megtettem érte, erőmön felül is. Szerettem, nem büntettem, dicsértem, jutalmaztam. Elnéztem neki mindent, kibeszéltem a lelkem, szántam rá időt. El sem tudom mondani, mennyit beszélgettünk. Mi vétettem, Ági, mondd, mit?

– Nézz a tükörbe Tóni, ott találod a választ. Doktor Vezér Antal Ügyvéd Úr!

– Ádám nevelésének kudarca nem a drága ajándékok, a gazdagság, vagy az elnéző családi légkör következménye elsősorban – magyarázta a főorvos az általa kitalált történet kapcsán. – Az apa által meghatározott értékrend, a bizalmas légkör, a gyerekre fordított idő mind példaértékű, mégis eredménytelennek bizonyult. Miért? A genetika lehet az oka? Rejtett hajlam a rosszra? Vagy a nem megfelelő barátok? Vagy a gyerekre kényszerített elvárás, legyen ő is ügyvéd? Esetleg a domináns apa melletti megfelelési kényszer, és a megfelelés kudarca? Nyilván eszek az aspektusok is felmerülhetnek, mindazonáltal a fő hibának inkább – a szólással élve – a vizet prédikál, és bort iszik ellentmondása vezetett Ádám viselkedéséhez. A pszichológia a legerősebb tanulási módszernek a modelltanulást tekinti, ahol a referenciaszemély viselkedése válik értékrenddé, és követendő példává. Dr. Vekerdy Tamás szerint szinte teljesen mindegy, mit beszélünk a gyereknek, sokkal fontosabb, hogy mit teszünk. A szülői minta minden területen ragadós, legyen szó káros szenvedélyről, párkapcsolatról, vagy akár az olvasási és az internethasználati szokásokról. A tekintéllyel rendelkező személy viselkedését mintának tekintjük, ezt hívjuk modelltanulásnak. Antal tanácsai, példázatai elvontak, a valóságtól, a jelentől távolinak tűntek Ádám számára, míg apja sikeres, a szabályokat gyakran áthágó nagyvilági élete kézzelfogható valóság volt. Természetes, hogy az utóbbi kerekedett felül Antal korábbi erőfeszítései nélkül, amelyek a valóban sikeres élethez elengedhetetlenek lettek volna.

Sorozatunk korábbi részei:

https://www.zaol.hu/kozelet/helyi-kozelet/az-az-ejjel-nem-mulik-el-soha-egy-tortenet-a-harcteri-idegessegrol-vagyis-a-poszttraumas-stresszrol-5166520/