Ki gépen száll fölébe, annak élet e táj – A sármelléki légimentőbázis munkájáról

Kis Ádám a sármelléki légimentőbázis vezetője, vele beszélgetve azonban az ember biztos abban, számára fontosabb, hogy paramedikus, ami nem valami természetfeletti képességgel megáldott orvostanhallgatót jelent, hanem az életmentő team azon tagját, aki repülés közben a pilótának segít (például a navigációban), a földön pedig, akár az árokparton vagy egy forgalmas út kellős közepén, az orvosnak.

A szerepek, feladatok adottak, ilyen a jó csapat, amely általában nyer – csak itt nem gólokra megy a játék; a tét: az élet. De láttunk már olyat, hogy a világbajnokot megverik, Székely Éva óta pedig tudjuk, sírni csak a győztesnek szabad.

Már jó ideje beszélgetünk a szélfútta hangár előtt (Ádám egy szál pólóban, én fázósan, állig húzott dzsekiben), amikor előveszem az ámulatba esett újságíró mentsvár kérdését: akad eset, amit hordozol?

Hát persze.

A sokszor győztes csapat küzd, de rájön, nincs esély. Mégis tovább harcol, szeme előtt már egy másik élet lebeg.

Filmes nyelven: snitt.

Három nap múlva ugyanaz az egység egy szívet visz a sárga helikopterrel donációra. Egy család gyászol, egy másik az újjászületést ünnepli. Időbe telik, amíg ezt feldolgozza az ember, még ha látott már életet és halált is.

Medicopter 117 – A légimentők, menekülök a téma elől a sztereotip tutiba, amit amúgy, mint kiderül, minden tollforgató kolléga szóba hoz az interjú egy pontján. A válasz viszont soha nem változik: a valóság nem olyan. Kicsit sem.

Csak egy példa. Amikor megérkeznek, az az elsődleges, hogy szállítható állapotba hozzák a beteget, mert a helikopter olyan szűk, hogy ott csak apróbb beavatkozásokra van lehetőség. A heroikus küzdelem tehát leginkább a földön van, a levegőben inkább a gyorsaság számít, az, hogy minél előbb elérjék a kórházat, s úgy adják át a bajba került embert, hogy segíteni lehessen rajta. Ecce homo, még ha eddig ezt más helyzetekben idéztük is János evangéliumából.

Kis Ádám szerényen azt kéri, ne róla, sokkal inkább a mentőkről, a szolgálatról szóljon az írás.

(Így hát a kedvéért csak záró­jelben: 20 évig a fővárosban mentőzött, aztán hét éve jelentkezett a légiekhez, ahová második próbálkozásra jutott be. Időközben az ELTE-n bölcsészdiplomát szerzett, dolgozhatna kommunikációs szakemberként és művelődésszervezőként is, de azt mondja, mindez arra volt jó, hogy „megtanuljon” magyarul írni s beszélni, és megszeresse az olvasást, ami gyerekkorában kimaradt. A hivatása az életmentés maradt, és az sem kizárt, hogy hamarosan visszatér a földi mentéshez is, ami ugyancsak embert próbáló, nehéz feladat.)

Egyszer muszáj leírni pontosan, bár nem épp olvasóbarát, a Magyar Légimentő Nonprofit Kft. Sármellék Légimentő Bázis vezetője szerint a földi mentőzés egyenesbe teszi az embert, kialakítja az alázatot, az empátiát, a szakmai érdeklődést. A légi szolgálat pedig erre is rátesz: a nehézségeivel együtt szép, hiszen a legsúlyosabb eseteknél dolgoznak, amire nagyon szigorú kiválasztási és képzési rendszer készíti fel őket.

S hogy mikor indulnak? Egy­előre nappal, repülésre alkalmas időben, bár vannak tervek arra, hogy kialakítják az éjszakai szolgálat protokollját, de ahhoz további képzésekre, eszközfejlesztésre van szükség. Sötétben most azért nem szállnak fel, mert ahová mennek, azok nem ellenőrzött, biztonságos helyek, mondjuk repterek. Olykor a kert végében, máskor az úttesten kell leszállniuk, ami éjjel még veszélyesebb, hiszen például azt sem tudják, érzékelik, van-e alattuk kábel, vezeték.

A folyamat szabályozott, segítségkérés után a megyei mentésirányító központban döntenek arról, milyen egységet küldenek. Ha szükség van helikopteres beavatkozásra, akkor a légimentő- koordinátorhoz kerül a feladat, aki a helyszín ismeretében riasztja a legközelebbi légi egységet.

A mentőhelikopter akkor emelkedik a magasba, amikor az emelt szintű ellátásból vagy a gyors szállításból a betegnek nyeresége lehet, hiszen a mentőzésben minden érte történik. Akkor is a légieket hívják, ha egy kisebb kórházból a regionális ellátási centrumba kell vinni valakit, akinek gyors, speciális beavatkozásra van szüksége. Időkritikus kórképekben (pél­dául stroke, agyvérzés vagy különleges műtét esetén) minden perc számíthat.

A nap végén aztán előkerülhetnek az érzelmek is. Addig a higgadt profizmus uralkodik, hideg fejre van szükség, fogalmaz Kis Ádám. „Nincsen bevonódás, mert azon a beteg élete múlhat.” Ám amikor az egyenruha lekerül, „dolgozni kell” azon, hogy feloldják magukban az átélteket, mert bármily furcsa: ők is „csak” emberek.

Hullámzó, mennyire megterhelő a munka, amit az évek alatt mindenki megtanult kezelni. Ádám sporttal és öt és fél éves kislányával tölti a szabadidejét, így szakad ki a szolgálat terhe alól.

Sármellékről Fejérbe, Komárom-Esztergomba és Sopron környékére is repültek már, de leginkább Zala, Vas, illetve Veszprém és Somogy megye egy része az övék.

Azok közül, akiket megmentettek, felépülésük után néhányan keresik a kapcsolatot velük, megköszönik a segítségüket. „Mi azonban szeretünk inkább elbújni, és ebben segít, hogy távol vagyunk mindentől, nem lehet ide csak úgy beugrani, hiszen ez egy nemzetközi repülőtér, szigorú biztonsági szabályokkal. És ez rendben is van így, nem várunk sütit vagy gesztusokat, nekünk az elég, ha sikerrel elvégezzük a dolgunkat, ami után leszállunk a bázison. Viszont nagyon sokan támogatnak minket az alapítványon keresztül, amiért nagyon hálásak vagyunk”, szögezi le Kis Ádám, akivel azt is megbeszéljük: érezhető, hogy a társadalom elismeri, megbecsüli a légimentők munkáját, divatos kifejezéssel, magas presztízsű ez a hivatás, közel áll az emberek szívéhez.

Már búcsúzkodunk, amikor óvón hátrébb tessékel. Ő hallotta, amit százból kilencvenkilencen nem érzékelnénk a távoli rádióforgalmazásból: a zalai egységet hívták, mindjárt felszáll a helikopter. Alig pár perc telik el, s már a gépben ül a szolgálatban lévő csapat. Az alapjáratot a repülési üzemmód követi; ez a hang ismerős, hisz ki ne bámulta-hallgatta volna már a közeli horizonton feltűnő sárga angyalt, hogy kölcsönvegyük az Autóklub szimbólumát. A bázis macskája mindeközben kicsit távolabb, a fűben pihen, számára mindez már nem jelent izgalmat, leginkább a vacsoráját várja, lassan hét óra lesz.

A szerkezet pedig (az avatatlan szemlélő számára váratlan gyorsasággal) felemelkedik és szinte egy helyben megfordul. A pilóta, mellette a paramedikus, hátul az orvos ismét útra kel az életért 240-es tempóval a lenyugvó nap fényében.

Giccses?

Dehogy!

Tényleg ilyen az élet.

És sokaknak ettől folytatódhat. (A frissen nyírt füvet felkavarta ugyan a rotor keltette szél, de ez ilyenkor kit érdekel. A légimentőknél a civil is hősnek érezheti magát, ám nem árt rögzíteni, ők, a földön szolgáló kollégáikkal együtt, valóban azok. És egyszer majd értünk is jöhetnek.)