a szükség nagy úr volt régen is

2021.02.28. 10:00

A középkorban élő emberek is megtalálták a módját, hogy utazhassanak

A mostani pandémiás időkben napjaink emberének talán az utazás hiányzik leginkább. Az alábbi írás, mivel pótolni nem tudja az igazi utazást, ezért nem is térbeli, hanem időbeli utazásra invitálja a Kedves Olvasót.

Bilkei Irén

A közhiedelemmel ellentétben a középkor embere is utazott. Neki is útra kellett kelni ahhoz, hogy eljusson a másik falu templomába misére, a másik városba vásárra, a megye más településére a megyegyűlésre, távoli helyekre, gyógyfürdőbe vagy éppen másik országba egyetemre. Az utazás célja ekkoriban többnyire egészen konkrét volt, de tudunk olyanokról is, amelyek nélkülözték a fentiek szerinti határozott célt, azaz egyszerű kíváncsiság vagy a világlátás vágya motiválta az utazást, bennük kis túlzással már a turizmus elődjét láthatjuk. A történeti kutatások azt is kiderítették, hogy a középkorban és a korai újkorban is létezett már a mai fogalmak szerinti egészségturizmus, a gyógyfürdőbe (korabeli szóval: teplába) járás.

A „kocsi” szekér első ábrázolása (1568)
Fotó: Wikipedia

A középkori Európa sok más mellett az utak nagy részét is a római civilizációtól örökölte. A mai Dunántúl úthálózatának is megvannak a római előzményei. Megyénkben Zalalövőn keresztül vezetett a rómaiak egyik fontos hadi és kereskedelmi útja, a Borostyánkő-út. A középkor útjai a településeken keresztül vittek, nagy részük egyszerű kitaposott ösvény volt, ezek a külföldi utazók leírásai szerint többnyire rettenetes állapotban voltak.

A hidakon és réveken vámot szedtek, Holub József a vámhelyek alapján rekonstruálta Zala megye középkori úthálózatát, 39 vámhelyről említ adatokat.

Zala középkori fő útvonala, a „hadi út” a Balaton északi partján haladt a Zala folyóig, s Hídvégnél lépte át a Zalát, onnan Kanizsa érintésével haladt az országhatár felé. A „megyei nagyút” Tapolcától indulva Sümegen keresztül haladt nyugat felé, majd átlépvén a Zalát vezetett Egerszegre, tovább is nyugati irányba haladva Lövőnél lépett ki a megye területéről. A köz­utakat a „via publica” vagy „libera” kifejezéssel illették, említésük gyakori a korabeli zalai oklevelekben.

A középkori Magyarországon Zalában volt a legsűrűbb az úthálózat, az erősen tagolt domborzati viszonyok mellett ez volt a legsűrűbben lakott terület, a megyét pedig körbevette a két, Itáliába menő út.

Mivel a középkorban a Magyar Királyságnak nem volt állandó fővárosa, a király és udvara állandóan úton volt Buda, Esztergom, Fehérvár és Diósgyőr között. Uralkodóink közül Luxemburgi Zsigmond utazott a legtöbbet. Királyaink természetesen Zalán keresztül is utaztak, Mátyás királyról például tudjuk, hogy 1480-ban Perlakon hadjáraton tartózkodott, innen keltezett oklevelet. Sokat utaztak távoli országokba a király diplomatái és követei, 1476-ban a zalai főúr, Alsólendvai Bánffy Miklós is tagja volt annak a követségnek, amelyik Aragóniai Beatrixért ment Nápolyba.

„Királyi vagy közönségesen Tábor út” Zalavár 1768-as térképén

Sokszor keltek útra az adószedő hivatalnokok, az ország­gyűlésre vagy uradalmaik ügyeinek intézésére induló nemesek, a vásárokra induló kereskedők.

Hosszú utakat tettek meg a mesterlegények, akiket a céhek ismeretszerzés miatt másik városba vagy országba küldtek tanulni, és a peregrinusok, akik külföldi egyetemeken folytattak tanulmányokat. Zalából meglehetősen sok diák nevét ismerjük, aki a viszonylag közeli Bécsbe utazott tanulni.

Missziós körutakon járták az országokat a papok és a zarándokok, akik a bűnbocsánat elnyeréséért sokszor keltek kalandos utakra. Nevezetes zalai zarándok is ismert a középkorból, Kanizsai László 1525-ben indult zarándokútra Rómába, az utazás előtt írt végrendelete fontos történeti forrás.

Rövidebb időre a parasztok is útra keltek templomba vagy piacra járni a szomszéd faluba, viszont hosszabb utazások az ő életformájukba nem fértek volna bele.

A középkori magyar társadalom valamennyi rétegénél kimutatható tehát eltérő mértékben az utazás, s ezek közül nem is mindegyik ért véget az ország határainál.

Az úton járók után nézzük eleink úti alkalmatosságait! A legősibb és legegyszerűbb közlekedési eszköz a két lábon járás, illetve a lovaglás volt. A középkor leggyakrabban használt teher- és személyszállító eszközei, a kordék és szekerek a kódexek ábrázolásaiból jól ismertek.

Kevéssé tudott, hogy a „kocsi” néven ismert jármű magyar találmány, Kocs faluban alkották meg ezt a könnyű szerkezetű, hármas fogatolású személyszállító járművet a 16. században, ennek első ábrázolása 1568-ból ismert. Zalából a „kocsi” szó első említése 1544-ből származik, amikor egy, a török fogságból hazatérő nőt (Vigánt)Petendnél megtámadtak és elvették tőle a kocsiját. Az eset nem lehetett mindennapi, mert mind a ló, mind a kocsi nagy értéknek számított.

A fáradt utazókat az utak mentén fogadók várták, ahol a hivatalos futárok és a postakocsisok pihent lovat tudtak váltani és meg lehetett pihenni. Az utazók leírásaiból azt is tudjuk, hogy ezek a fogadók mindenfélék voltak, de sem nem vendégszeretők, sem nem tiszták, sem nem biztonságosak.

Az utak biztonságáról az adott terület földesurának kellett (volna) gondoskodni. Az úton járókra sokféle veszedelem leselkedett. Az útonálló rablók csapatostul támadtak a nem is gyanútlan utasokra, mert elővigyázatosságból ők is szívesebben utaztak kísérettel. Az úton­állók gyakori célpontjai voltak a vásározók vagy az adószedők, akiknél sok pénzt reméltek. A büntetések hiába voltak elrettentőek, Szent István király korában például párosával akasztották fel az útonállókat az útszéli fákra, de az útonállást a törvények sem tudták megakadályozni.

Országos hírű botrány lett abból az esetből, amikor 1434-ben a bázeli zsinatra tartó bizánci delegációt, jóllehet volt fegyveres kíséretük, kirabolták, az elrabolt holmik egy részét pedig a kutasiszentmártoni templomban találták meg. Ezeket Szécsi Tamás és Gersei Pethő László, Vas és Zala megye ispánja visszaszolgáltatta a királynak, ahogy ezt Zsigmond király oklevele elbeszélte. A mohácsi csata (1526) utáni zűrzavaros időkben különösen megszaporodtak az egyházi adó- és tizedszedők elleni támadások Zalában is. A Szentgróti Hagymási és a Gersei Pethő család tagjai többször intéztek rablótámadásokat a veszprémi püspök zalai tizedszedői ellen, miközben azok a beszedett adóval épp úton voltak a püspökségre.

Az utazáshoz ajánlott volt útlevelet beszerezni, amit akkor menlevélnek neveztek, nemcsak más országokba, hanem birtokokra is. A középkori Zalából 1491-ből ismerünk egy ilyen oklevelet, amelyben Bánffy Miklós biztosítja Gersei Pethő Jánost, hogy birtokán háborítatlanul utazhat.

A középkor egyik legemlékezetesebb úti balesete 1414-ben történt, amikor a konstanzi zsinatra utazó XXIII. János pápa az Alpokban felborult kocsijával, és az állapotát firtató kérdésre azt válaszolta: „Itt fekszem az ördög nevében.” A rossz előjel után a rossz be is következett, nem választották újra.

A lehetséges viszontagságoktól tartva az útra kelők ezért indulás előtt végrendeletet írtak és Szent Kristóf segítségét kérték, utóbbi tovább él a mai kulcstartók Szent Kristóf ábrázolásában.

Ezek is érdekelhetik