Johnny szerencséje, avagy a Covid és a szerelem

32 éves volt. Becsukta a szemét, és kinyújtózott a napágyon. Már megint szerencséje volt. Az elmúlt öt évben harmadszor. Még csak fél éve volt úszómester Agadirban, és megint találkozott Vele. Az Igazival.

New Yorkban kezdődött, ahol négy hónapig volt illegális pizzafutár. Egyszerűen kint felejtette magát a kilencven nap lejárta után a „Spanyolnál”. Juan sütött, izzadt hátul a konyhában, Alejandra adta ki az árut. Gyönyörű fekete szeme volt, széles csípője, és búgó, mély hangja. Utálta az esőt, rajongott a sárga taxikért, és a Guggenheim Múzeumban töltötte minden szabadnapját. Ahogy a csuklóját billentette, mikor kávét ivott... És az ébredés utáni első mosolya... A kilométer hosszú lába… Johnny a gyerekkoráról mesélt neki, meg az apjáról. Arról, ahogy legyőzte a rák. Az East River partján ültek, mikor felvijjogott a rendőrautó. Hátracsavarták a kezét, két éjszaka a fogdában, harmadik nap már a repülőn, hazafelé, kitoloncolva.

Másfél év múlva látta viszont Alejandrát. Magas volt, szőke, és Ivananak hívták. A házban lakott, vele egy folyosón. Minden nap együtt indultak a laktanyába, egyszerre végeztek, és mentek haza ugyanazzal a katonai busszal. Koszovó meleg volt és koszos. Ivana hűvös és tiszta. Majdnem egy hónap telt el anélkül, hogy szóltak volna egymáshoz, aztán „leesett egy kendő” . Átszakadt a gát. Ricky Martin és Beyoncé, a Mocskos meló és A Da Vinci-kód. Zidane és Materazzi... Vége sem akart szakadni. Még az ágyban is felelgettek, egymás szavába vágtak, mintha kizárólag közös emlékeik lettek volna. És azok a fülledt nyári éjszakák... Aztán a békefenntartók elmentek, a mosoda megszűnt. Ivana anyja beteg lett, ápolni kellett otthon, Zágrábban. Nem látta többet... Mostanáig.

Épp Naimának hívták. Fekete volt, törékeny, és imádta őt. Mire felébredt, hófehér vászon ruhája kivasalva feküdt az ágyán. Frissen facsart narancslével, marokkói lapos kenyérrel, melybe hagymát sütött, és baklavával várta. Tudta, mikor kell hallgatni, mikor kérdezni, mikor mesélni. Naima hűséges volt, csendes és odaadó. Akkor szobaasszony volt a szállodában. Családja a Szahara peremén, mélyszegénységben tengette életét, mégsem jutott eszébe soha, hogy másképp segítsen rajtuk. Úgy, mint más lányok. Naima az erény és a tisztesség istenasszonya volt.

Johnny nem, tudta hogyan történt, de megkönnyebbült. Nem érezte már küzdelemnek az életét, rájött, hogy nincs egyedül, bárhová veti a sors, Alejandra, Ivana, Naima, akárhogy hívják, már nem hagyja el soha többé. Soha többé nem félt a magánytól. Soha többé.

Térben közel legyen, ez az első feltétel

A szerelemben, de a barátságban is, a téri közelség elve érvényesül, hangsúlyozta dr. Gedeon Zoltán.

– Számos vizsgálat bizonyítja, hogy azokkal kötünk barátságot, akik a közelünkben élnek, akikkel egy munkahelyen dolgozunk, akikkel gyakrabban találkozunk. Két hasonlóan vonzó partner közül azt választjuk, akivel gyakrabban találkozunk, akinél a találkozás megszervezése egyszerűbb, kevesebb időráfordítást igényel. A gyakori találkozásoktól elmélyül egy kapcsolat, nem pedig unalmassá válik. A Keresztapából ismert „villámcsapás” a különleges kivétel, nem pedig az emberi kapcsolatok szerveződésének szokványos menete. Fontos, hogy emberekkel találkozzunk, hogy alkalmunk legyen megismerni a barátot, vagy akár az igazi szerelmet. Nincs kitüntetett ember, aki csak nekünk született a világra, hiszen ha az élet máshová vet, ott is kialakulnak igaz, és mély kapcsolatok. A Covid-19 pandémia éppen emiatt okoz nehézséget a hétköznapokban. Az internetes társkeresés ezért – ezért is ­– tudja nehezen pótolni a hagyományos partnerkapcsolatok kialakítását. A járvánnyal járó korlátozások a kapcsolatok kialakulásának nem kedveznek, ami fokozza a fertőzéstől való félelemtől amúgy is meglévő rossz közérzetet – mondta a főorvos.

Hogy ki választunk társnak, az persze nem csak a térbeli közelség függvénye. Három másik fontos feltétel is van, de ezekről később.