Híres sportoló lehetett volna az idén 83 éves Bánáti Lajos

Alább Lajos bácsi élettörténetének második részét olvashatják.

– 1956. október 23-án a rádióból értesültünk a fővárosi eseményekről. Bementünk a gépgyárba, és az étteremben gyűltünk össze, beszédet Bálits Karcsi tartott. Azt javasolta, vonuljunk fel mi is, így tiltakozva az elmúlt esztendők terrorja ellen. Amikor ezt kimondta Karcsi, én szó nélkül átmentem a Dobri Lajos bácsi gumis műhelyéhez, ott lobogott egy piros-fehér-zöld zászló. Ezt a vállamra vettem, majd elgyalogoltam a gyárkapuhoz: ahogy ezt meglátták a munkások, jött utánam az egész társaság. Szemben az üveggyári munkások is kivonultak, és beálltak mögénk, így vonultunk be a városközpontba. Az elkövetkezendő napok történései egy részét már jól ismeri a közvélemény. Én arról mesélnék inkább, amiről még nem hallottak.

Október 25-én ifjúsági forradalmi bizottság alakult, amelynek Bánáti Lajos lett a helyettes vezetője, a főnök pedig egy Mendly nevezetű úr, „aki később 15 évet kapott ezért, pedig semmi rosszat nem csinált”.

– Az én legfontosabb dolgom az élelmiszer és dohány beszerzése lett a gépgyári munkásoknak. Volt a gyárnak egy IFA teherautója, azzal jártuk a dél-zalai falvakat. Felvásároltuk a dohányt, cigarettát, gyufát, tojást, és behoztuk Kanizsára, majd szétosztottuk a dolgozók között azon az áron, amennyiért megvettük, tehát nem nyerészkedtünk rajta. Sajnos sokan igen: a kis­kanizsaiak közül néhányan például olyan piszkok voltak, hogy 7 forintért adtak egy tojást. Tudja, mit jelentett az? Október 23. előtt a tojás még csak 1 forint volt… Na, ennek meg is lett a hatása: sosem felejtem el, a kanizsai kosaras piacon próbáltunk alkudozni a tojásra egy sáska kofánál, mikor odalépett egy vasutas. Mikor meghallotta, mennyi az ára, lekapta a fejéről a tányérsapkát, és mérgében azzal törte össze az egész véka tojást: „Piszkos csibészek, a munkásnak még kenyere sincs, ti meg hétszeres áron adjátok a tojást?” Két-három napig csináltam a beszerzést, mikor szólt nekem Orbán Nándor, a kanizsai nemzetőrök parancsnoka (később őt is 15 évre ítélték), hogy telefonügyeletet kell adnom a Somfai tanár úr lányával, a Rózsikával. A budapesti vonalunkat hamar elvágták, csak Keszthellyel, Egerszeggel és Kaposvárral volt összeköttetésünk.

November elején már egyre jobban akadoztak a hírek, majd jött a vészjósló jelzés: jönnek a szovjet tankok, idézte fel Bánáti Lajos. Orbán Nándor, tette hozzá, rögvest átlátta a helyzetet, és kijelentette: Nagykanizsán egyetlen lövés sem fog eldördülni.

– Összeszedetett minden fegyvert és lőszert, majd saját maga vitte vissza a laktanyákba. Rózsikának és nekem megköszönte a munkánkat, majd hazaküldött. Az elkövetkező napokban jó néhány kanizsai nyugatra indult, de nekem hiába könyörgött apám, hogy legalább Pestre menjek fel, és olvadjak be a sokaságba. Azt mondtam neki: én nem csináltam semmi rosszat, nem fogok elmenekülni. 1956 decemberében, majd az elkövetkező 1-2 hónapban a rendőrök néhányszor elvittek: este be a kapitányságra, a fogdára, de reggel mindig elengedtek. 1957. március közepén felmondtak nekem, és még néhány 56-osnak a gépgyárban, például kirúgták a Bálits Karcsit is, persze ezzel a sportolásnak is vége lett.

Valamikor 1957 márciusának utolsó napjaiban, az egyik este jött egy rendőrségi dzsip, és már vitték is Bánáti Lajost, de, mint mondta, nem a rendőrségre, hanem a fogházhoz, amely akkoriban a bíróság épülete mögött volt, a rendőrkapitányság mellett.

– A rendőrök átadtak a börtönőrnek a fogház dupla ajtós bejáratánál. Volt ott két pufajkás, dobtáras géppisztollyal a nyakában. Ráüvöltöttek a foglárra, hogy takarodjon vissza, majd ők bevisznek engem. A börtönőr kénytelen volt bemenni, elzavarták a rendőröket is, ezután úgy megvertek, mint a szódás a lovát. Később megtudtam, kik voltak ezek: egyik az őrtilosi téeszelnök, a másik pedig a téesz egyik traktorosa. Ezután berángattak a fogházba, ahol már 28 sorstársam raboskodott. Szalmazsákokon aludtunk, és napokig ki sem hallgattak. 1957. április 4-én az egész város a felszabadulást ünnepelte, a bíróság tetejéről tűzijátékot lövöldöztek a magasba, mi pedig a szalmazsákokon sirattuk el a forradalmat, és vele a fiatalságunkat is. Az ünnepség másnapja péntekre esett, erre is jól emlékszem: délelőtt 10 órakor megbilincseltek, és átvittek kihallgatni a kapitányságra. Ott egy Rétay nevezetű fiatal százados hallgatott ki: arról faggatott, hol vannak a társaim. Hiába mondtam neki, hogy fogalmam sincs, egy másik, Martinecz nevű nyomozó agyba-főbe pofozott, hogy valljam az igazat. Hiába ütöttek, nem tudtam mit mondani.

Ez így ment 8 napig, majd elengedték, de minden héten egyszer jelentkeznie kellett a rendőrségen. Végül nem került a népbíróság elé, viszont mindenhonnan kirúgatták.

– Valamikor 1957 nyarán – elkeseredésemben – elmentem bányásznak, és majd egy évet dolgoztam a tárnákban. Végül onnan is kitettek, illetve köteleztek, hogy jöjjek vissza Kanizsára: nehezen tudtam csak elhelyezkedni mint gépszerelő.

1968 júliusának végén, a csehszlovákiai bevonuláskor Bánáti Lajost is besorozták.

– A kanizsai Dózsa-laktanyába kellett bemennem, szombat délután volt. Még aznap este indultunk a csehszlovák határhoz, ott két hétig táboroztunk egy erdőben. Majd augusztus 20-án kiosztották az éleslőszert, mindenki két tárat kapott a kalasnyikovba, plusz 100 lőszert a hátizsákba, és átléptük a határt. Az én századom Tapolcsányba került, a repülőteret kellett elfoglalnunk. Odaérve a csehszlovák őrséget lefegyvereztük, majd teljesen lezártuk a repteret. Itt volt egy csúnya jelenet: egy magyar politikai tiszt megrugdosta a repülőtér elfoglalása ellen tiltakozó csehszlovák parancsnokot. Három hónapig voltunk ott, majd hazajöttünk, harcokra nem került sor. Mikor leszereltek, megnéztem a katonai kartonomat, a jellemzés rovatba az volt írva: politikailag megbízhatatlan… Bánok-e valamit 1956 kapcsán? Azt, hogy nem hallgattam apámékra, és nem mentem el nyugatra. A bátyám, aki szintén imádott kerékpározni, megtette: 1961-ben Őrtilosnál ment át egy ladikon a jugosz­láv oldalra, majd Ausztrián keresztül Svédországba. Ott élte le az életét, géplakatosként dolgozott, a kapcsolatot végig tartottuk. A sportolást viszont nem hagytam abba, mind a mai napig kerékpározom: van egy szobabiciklim, és nem telik el úgy nap, hogy fel ne üljek rá egy fél órára. Gondolatban ilyenkor újra a dél-zalai lankákon kerekezem.

Kapcsolódó tartalom:

https://www.zaol.hu/eletstilus/helyi-eletstilus/banati-lajos-1956-ban-a-magyar-zaszloval-vonult-a-munkasok-elott-dragan-megfizetett-erte-4443566/