Máig nem tudják, miért telepítették ki a muravidéki magyarokat

A magyar lakosság egy részének deportálása az impériumváltást követően felálló jugoszláv hatóságok megtorló intézkedéssorozatának képezte részét. A korszakot évtizedek óta kutató dr. Kovács Attila dobronaki történész szerint az 1945 áprilisában újonnan felállt szlovén hatalom először a muravidéki Filovci (magyar nevén Filócz) területén állított fel egy lágert – kvázi egy koncentrációs tábort – ahova mintegy kétszáz olyan személyt gyűjtöttek össze, aki a nyilas párt tagja volt. Az intézkedéssorozat második hullámát jelentette a júliusi hrastoveci deportálás, ennek elszenvedői többségében már azok a civilek – főleg nők és gyermekek – voltak, akikkel szemben kézzelfogható vádat nem lehetett volna megfogalmazni.

A deportálás 19 települést érintett. Az 558 kitelepített muravidéki magyar között ott volt az akkor még mindössze kétesztendős Tomka György is. Az állatorvosként dolgozó, korábban a Muravidéki Magyar Önkormányzati Közösség elnöki pozícióját is betöltő, többek közt Zala megye dísz­polgára címmel is kitüntetett férfi egészségi állapota és a koronavírus-járvány miatt jelenleg ugyan teljesen visszahúzódó életmódot folytat, ám korábban beszélt lapunknak megpróbáltatásaikról. Elmondta: a Lendván élő, egykor vaskereskedéssel foglalkozó család valamennyi tagját érintette a jugoszláv megtorlás, s ez egyikük számára tragikus végkifejlettel járt.

– A kishúgom, Gabriella a Hrastovecben szerzett betegségébe halt bele – mondta Tomka György. – A munkatáborban embertelenek voltak a körülmények, a kitelepítettek gyatra ellátásban részesültek, a borzalmas higiéniai körülmények miatt pedig járványok törtek ki. A táborban hamar felütötte fejét a tífusz és a vérhas, ezek akkoriban igen komoly betegségnek bizonyultak. Többen megbetegedtek, köztük a kishúgom, illetve én magam is.

Tomka György állítása szerint az elégtelen egészségügyi ellátás miatt a tífuszos betegek közül többen is életüket vesztették Hrastovecben. A járvány kitörése után – vélhetően a következményektől való félelem miatt – a jugosz­láv hatóságok a gyerekek egy részét elengedték, pontosabban hazaküldték. Így került vissza Lendvára György és Gabriella is. Egy baráti család fogadta be őket, ők próbálták a gyógykezelésüket is megszervezni. György csak hosszú lábadozás után, maradandó mozgásszervi fogyatékossággal gyógyult ki a betegségből, Gabriellát azonban már nem tudták megmenteni.

– A hrastoveci táborban maradt anyám és nagyanyám, aki mindig tartotta bennünk a lelket, sokáig nem is tudtak arról, hogy Gabika meghalt – folytatta. – Csak akkor értesülhettek róla, amikor anyám is hazatérhetett. Ahogy belépett a házba, rögtön a lányát kereste. Akkor mondták meg neki: ott fekszik kint a temetőben. Anyám sosem nyugodott bele a lánya elvesztésébe. A család azonban nemcsak Gabikát veszítette el, a megélhetésének forrását is. Amíg Hrastovecben voltunk, a családi házunkat és a vaskereskedést kifosztották, feldúlták. Apámat a munkatábor felszámolása után sem engedték el, két évet töltött még a maribori börtönben, de az onnan való szabadulását követően sem kapott hosszú éveken át munkát.

Dr. Kovács Attila szerint elsősorban azért jutottak nők és gyermekek a kitelepítés sorsára, mert az internálásban érintett muravidéki magyar családok férfitagjait már korábban bebörtönözték, vagy éppen az említett filóczi táborban voltak úgynevezett átnevelésen. A Hrastovecre internáltakat az akkori lendvai Korona Szállóban – a mai városháza épületében – gyűjtötték össze. Maga a kitelepítés ahhoz hasonló módon zajlott, ahogyan azt később, már az ötvenes évek elején a sztálinista-rákosista magyar államhatóság is alkalmazta a Hortobágyra elhurcoltakkal szemben. Hajnalban, kora reggel zörgettek be az érintett családokhoz, közölték velük a kitelepítés tényét, majd mielőtt gépkocsikra rakták volna őket, adtak nekik egy rövid időt arra, hogy a legszükségesebb holmijaikat összeszedjék. A muravidéki internáltak személyenként maximum 10, mások szerint 15 kilogrammnyi csomagot vihettek magukkal. Dr. Kovács Attila a kitelepítésekkel kapcsolatos tanulmányában azt is leírta: a hrastoveci vár lágerében azok a felnőttek maradtak, akiket a 15 év alatti gyermekeikkel együtt hurcoltak el. Akinek nem volt 15 évesnél fiatalabb gyermeke, azokat a Ptuj melletti Sternthalba – a mai nevén Strnisce pri Ptuju – vitték tovább.

Az akkor 18 éves Bíró József öccsével, valamint hét hónapos várandós édesanyjával együtt szintén a kitelepítettek sorsára jutott, miközben édesapjuk – mivel a Muravidék magyar megszállása idején hivatali funkciót viselt – börtönbüntetését töltötte. Stern­thalba kerültek, ahol egy alumíniumgyárban dolgoztatták őket. A göntérházi születésű férfi visszaemlékezéseiben arról számolt be, hogy a munkatáborban töltött időszak főleg a kezdetén volt igen kemény, eleinte 12 főre mindössze egy kenyér jutott. Augusztus 3-án azonban amnesztiarendeletet adott ki a jugoszláv kormány, majd néhány hétre rá a túlkapások miatt a strenthali tábor parancsnokát és helyetteseit le is tartóztatták. Ettől fogva az internáltaknak nemcsak az ellátásuk lett jobb, de a fogvatartási körülményeik is enyhültek, szeptemberben pedig hazaengedték őket.

A muravidéki magyarok kitelepítése tehát viszonylag rövid ideig, július 10-től szeptemberig végéig tartott, illetve dr. Kovács Attila szerint a gyerekeket – az említett járvány miatt – Hrastovecből már öt hét után hazaengedték a jugoszláv hatóságok. A visszaemlékezők szerint az elhurcoltakról semmiféle hivatalos nyilvántartás nem készült, s amikor hazaengedték őket, csupán annyit mondtak nekik: ha jót akarnak maguknak, akkor a velük történtekről soha senkinek nem beszélnek. Az egykori internált személyek visszaemlékezései, valamint a rendelkezésre álló dokumentumok alapján azonban mára nemcsak a szinte teljes névsort sikerült összeállítani, de azt is tudjuk, hogy az 588 kitelepített közül legalább 17-en vesztették életüket a munkatáborokban az ott elszenvedett bántalmazások, illetve az ott szerzett betegségek következtében. Dr. Kovács Attila azt is mondja: legalább öt kiskorú gyermek is volt köztük.

A hrastoveci és strenthali deportálásoknak voltak történelmi előzményei is. A II. világháború alatt, a jugoszláv területek magyar megszállását követően a Muravidékről, a Muraközből, valamint Bácskából is internáltak különböző délszláv nemzetiségű személyeket Sárvárra. A magyar államhatóság által a Muravidéken elrendelt deportálások egyes adatok szerint ugyanúgy – vagy legalábbis szintén közel – 588 személyt érintettek, mint a későbbi jugoszláv internálások. Ezért a kortárs magyarok véleménye szerint Hrastovec egyértelműen revans volt a délszlávokat ért korábbi atrocitások miatt. Dr. Kovács Attila viszont úgy fogalmazott erről lapunk kérdésére: kutatásai során számos dokumentumot, iratot átnézett, ám még csak utalást sem talált arra nézve, hogy a hrastoveci kitelepítések valóban emiatt történtek volna.

A Muravidéken élő időskorúak azt is mondják, annak idején a muravidéki magyarok is döbbenten fogadták a délszlávok kitelepítését. A két világháború között a magyar nemzetiségű lakosság ugyanis viszonylag súrlódásmentesen élt együtt az itteni szlovénekkel, horvátokkal. Bár voltak részükről is revizionista, soviniszta megnyilvánulások, de azok nem a szintén őslakosoknak számító helyi családok, hanem az I. világháború után a tengermellékről idetelepített személyek, az úgynevezett telepesek ellen irányultak. Ha a sárvári deportálások miatt valakit felelősség terhel, akkor az egyértelműen csak a korabeli magyar állami és katonai vezetés lehet, mint ahogy a muravidéki magyarok kitelepítését is a jugoszláv államhatóság rendelte el.