Az isteni kegyelem győzedelmeskedik a heroin felett

Zénó lázadó s elhanyagolt kamasz volt, mint oly sokan a nagyvárosok rideg élet-pergőtüzében.

– Lakótelepi gyerek voltam – meséli –, édesapám katonai-politikai pályára ment, édesanyám nagyon sokat dolgozott, így én elkallódtam: kevés volt a kontroll, mentem a többiek után. Tizenévesen már iskola előtt és után cigarettáztam, italoztam a srácokkal, majd jöttek sorban a különböző kábítószerek, a marihuánás cigaretta, a fű, a hasis, később a partidrogok. Ez egy lejtő, amihez a „belépő drog” nekem a nyakamban lógó kulcs volt, vagyis a szabadság, elhanyagoltság, figyelemnélküliség, ami a lakótelepen összesodort hozzám hasonló srácokkal.

Aztán a flash magával rántotta. Jött a kommuna, a tű – és gyakran jöttek a mentők és a zsaruk is.

„Mindenfajta havernál aludtunk. Az egyiknél nem volt villany, a szolgáltató már kikötötte az áramot. Amikor kinn maradt egy kis kaja, nyüzsögtek körülötte a csótányok. Volt, hogy éjszaka arra ébredtem, valaki rugdossa a lábamat. Felnéztem, és zseblámpával a szemembe világított egy rendőr. A mai napig nem tudom, hogy került oda, vagy hogy mi volt utána”, írja könyvében, amelyben érzékletesen számol be szenvedéstörténetéről, s az azt követő, megszabadított életéről.

– Egy alkalommal, amikor felszívtam az anyagot a fecskendőbe, sötétbarna volt, de ebből csak sejteni lehetett, hogy erősebb a szokásosnál. Beadtam magamnak. Néhány másodperc múlva apró tűszúrásokat éreztem a halántékomon, majd a koponyámon, tudtam, hogy mindjárt elönt a forróság, beüt a cucc, jön a flash. Meghaltam… Mire kinyitottam a szemem, már néhány méterrel odébb, az ágyon feküdtem félmeztelenül, egyik haverom pumpálta a mellkasomat, a másik vízzel locsolgatott. Akik ott voltak, mind dühösek voltak rám, mert azzal, hogy velem kellett foglalkozzanak, belőlük elszállt a heroin hatása, s kijózanodtak.

Egy másik alkalommal a pesti Blaha Lujza téri gyorsétterem volt a helyszín, Zénó a mosdóban lőtte be magát – de túltolta. Mikor kiért az utcára, összeesett, később egy kórházban ébredt. Kitépte a karjából az infúziót, s lelépett.

Hat évig élt így, körbetáncolva a rózsaszín poklot. Aztán, ahogyan a hévízi plébánián minap tartott előadásában is elmondta, húsz éve megszabadult a szenvedélybetegségből, Isten kegyelméből. Ma már addiktológiai tanácsadó, segítő szakember, a református egyház drogmissziójában dolgozik, a serdülő rehabilitációs otthon programvezetője.

– Szoktuk mondani, ember feletti betegségről van szó, ezért csak emberfeletti lehet a megoldás is ebben a helyzetben – vallja, s szavainak saját története ad égig érő nyomatékot. – A szabadulásomban nagyon nagy segítség volt a hit, Isten megismerése. Két évtizede vele, általa tiszta és szabad ember vagyok, az életem pedig arról szól, hogy segítsek azoknak, akik olyan cipőben járnak, mint én hajdanán.

Isten mindig a mélységben érinti meg az embert; amikor tudunk alázatosak lenni, rá tudunk látni magunkra, akkor a legnagyobb csendben megtaláljuk Istent is – hangzanak a tanúságtevő szavak.

Az irgalom, a kegyelem s a földi ésszel felfoghatatlan szeretet győzedelmeskedik a halál, még a heroin felett is. Szabadulást hoz; életet. Amely másokat is éltet.

– Foglalkoznunk kell a jelenséggel, a függőségekkel – szögezi le Orsolics Zénó –, nem dughatjuk homokba a fejünket, mert a struccpolitika nem működik. Nézzünk szembe önmagunkkal, a tényekkel, keressünk közösségeket – például egyháziakat –, amelyek választ jelentenek az elmagányosodásra. A kábítószer s minden szenvedélybetegség ugyanis egyfajta elmagányosodás, aminek ellenszere a közösség megtartó ereje. Ott vagyunk mi, emberek egymásnak, de sajnos ma egyre több a családban felnövő „árva”, akit hiába vesz körül fizikailag e legszűkebb közösség, mégis magányos. Sajnos, materiális a világ, és emiatt arra fordítjuk a fejünket, amerre nem kellene, pedig vannak szeretteink, barátaink, ott az egyház, akikkel, amelyben jó lenni, csak ezt meg kell érteni, érezni.

A szenvedélybetegség nemcsak a kábítószereket jelenti, hanem a viselkedési rabságokat, a telefon-, internet- s a számítógépes játékoktól való függőséget is, a további legális „szerek” sorában pedig ott az alkohol, a gyógyszer, a cigaretta – sorolja a szakember, mi mindentől kellene szabadulnunk, persze, kinek-kinek…, akár egyszerre többtől is.

A kábítószerek frontján – derül ki – sok minden megváltozott a kilencvenes-kétezres évekhez képest. A heroin lecsengett, ma már nem divat. Jöttek helyette az új típusú pszichoaktív szerek, vagy ahogyan ismerjük: a dizájnerdrogok. Ha csak közelmúltbéli hírekre gondolunk, sorolhatjuk: herbál, Khati, mefedron, Kristály, Kréta… Orrba szívva, vagy intravénásan is.

– Ezek leginkább azért veszélyesek – magyarázza a szakember –, mert nagyon olcsók, akár pár száz forintért is lehet ma Magyarországon illegális kábítószert kapni. Ezek a zacskóba nyomott, szipuzott Technokol vagy benzin mai megfelelői. Laboratóriumokban kísérletezik ki az anyagot, kotyvasztják, kis költséggel lehet előállítani és terjeszteni. Ez pedig potenciális veszély, csábítja a fiatalokat.

De hasonló élettani hatású a kannás bor is, amely gyümölcsöt nem nagyon látott, veszélyes kémiai szereket viszont annál inkább. Ez is egyfajta drog.

– Mindenképp szükséges a belátás, hogy már nem tudom az életemet irányítani, segítségre szorulok, egyedül nem tudok kijönni… – ad tanácsot az első fontos lépéshez Orsolics Zénó, hozzátéve: a különböző rehabilitációs otthonok pozitív közösségi terápiában működnek, ami megtartó erőt jelent. Nem vagy egyedül, egymásnak segítünk, ez az üzenet.

Persze ehhez társul a hit, és az a fohász, békeima, amelyet Orsolics Zénó könyvében is citál: Istenem, adj lelki békét annak elfogadására, amin nem tudok változtatni, bátorságot, hogy változtassak azon, amin tudok, és bölcsességet, hogy felismerjem a különbséget.

S hogy mit kellene még felismernünk? Zénó szerint az alkohol- és kábítószer-függőség lassan lecseng, mert ahogy egyre inkább jólétben élünk Magyarországon, mind kevesebben akarják „bemocskolni” magukat ilyen szerekkel. A globális probléma a viselkedési függőségek garmadája lesz hamarosan, például a közösségi oldalakkal kapcsolatos szenvedély, ami nagyon fontos, hagyományos emberi értékeket tesz tönkre. Aki ugyanis az online térben szocializálódik, nem tanulja meg azokat a viselkedésformákat, amelyek nélkülözhetetlenek az egészséges személyiség kialakulásához. A kibertérben mást jelent például a barátság, a szerelem, s minden emberi kapcsolat. Olyan ez, mint a csetnyelv: ékezetek nélküli, rövidített, sokszor szinte érthetetlen. Mindez pedig – hosszabb távon – szociofóbiához, szorongáshoz, depresszióhoz és magányhoz vezet.

De van megoldás. Meg kell tanulnunk újra az offline térben élni, létezni – s beszélgetni: magunkkal, másokkal és Istennel is.