Jeszek Imre és amerikai barátja amatőrként mászta meg a Himaláját

A murakeresztúri származású Jeszek Imre 15 éve egy New Yorkban élő német egészségügyi befektetésekkel foglalkozó üzletember családjának gondnokaként tevékenykedik. Fő feladatai közé tartozik a házak, hajók, autók és egyéb ingatlanok karbantartása, kezelése. Néhány éve felesége, a semjénházi Bakács Brigitta is az ő munkáját segíti. Az eltelt évek során a két férfi között jó barátság alakult ki, szabad­idejükben együtt mozogtak és különféle edzéseket végeztek. Imre elmondása szerint úgy hat évvel ezelőtt emelték először a tétet, amikor tudatosan, kerékpározással, úszással és futással készültek fel az ironman versenyekre. A határaikat feszegették, amikor elhatározták, hogy szeretnének meghódítani egy nyolcezer méteres csúcsot is.

– Az igazi „bekattanás” először a főnökömnél jelentkezett, mellette edzettem, kezdetben pusztán csak segítettem a felkészülésben – fogalmazott a férfi. – A sport terén két végén égeti a gyertyát, elhatározta, hogy a létező összes mozgásformában elmélyíti a tudását. Például megtanult szörfözni, búvárkodni, repülőgépet vezetni, kipróbálta az ironman versenyeket. Az interneten, a videómegosztó portálokon keresztül felkészül, s mivel vastag a pénztárcája, nem is sajnálja rá a pénzt. Ő a hétköznapokat Manhattanben tölti, a cége ügyeit intézi, hétvégente pedig mozog. Hirtelen jött ötletből döntötte el, hogy szeretne hegyet mászni, de nem néhány száz métereseket, hanem megcélozza a nyolcezreseket. Ekkor felvetette: befizet engem is, ha előtte néhány amerikai négyezer méter magas hegycsúcsot meghódítok vele. Jó kalandnak gondoltam, ezért belevágtam. Persze már nem volt elég kizárólag hétvégéken edzeni, folyamatos, fokozatos tréningeket iktattunk be, hiszen pontosan tudtuk, hogy a hivatásszerű mászóktól fény­évekre vagyunk.

Imre hozzátette: közösen megvásárolták a felszereléseket, a mászáshoz szükséges speciális eszközöket és az eljutáshoz szükséges belépőket viszont teljes egészében üzletember barátja biztosította. A kettejük közötti évtizedes baráti kapcsolat miatt ezt az áldozatot egyáltalán nem érezte kellemetlennek, sokkal inkább megtiszteltetésnek tartotta, hogy eljuthat a Himalája egyik csúcsára.

– Egy hegymászásokkal foglalkozó amerikai cégen keresztül fejenként közel tizenegymillió forintba került az út – folytatta. – Az árban benne van a saját, személyes serpa, egyszemélyes, előre felállított sátrak vártak bennünket az ötezer méteren lévő, szinte luxuskörülményeket kínáló alaptáborban. Ezenkívül reggeli-ebéd-vacsora ellátást is biztosítottak, sőt ezért az összegért melegített étkezősátrat, valamint vécét és zuhanyzót is a rendelkezésünkre bocsátottak. Itt töltöttünk három napot, amiben az akklimatizációt gyakoroltuk, vagyis hozzászoktattuk a szervezetünket a kevesebb oxigénhez. Innen az ottani hordárállatok, a jakok segítségével 700 méterrel feljebb „költöztünk”, ahol hasonlóan jó körülmények között éltünk.

Imre szerint az oxigénhiá­nyos állapot olykor nagyon ijesztő, ő például alig bírt mozogni, a lépések után levegőért kapkodott. S bár a szervezete néha küszködött, de a környezet, a csodálatos panoráma mindenért kárpótolta. Lenyűgözték az óriási sziklák, borzongással töltötte el, amikor meglátta, hogy a Cso-Oju csúcs „tárt karokkal” várja.

– Folyamatosan kapaszkodtunk fel a hegyre, egyre feljebb mentünk, 6400 méteren is megpróbáltunk oxigén nélkül létezni – tette hozzá Imre. – Szerencsére a gyomrommal nem volt gond, végig könnyen emészthető ételeket fogyasztottunk. Viszont a szikrázó napsütéssel vigyázni kellett, a napszemüveget kötelező volt viselni, gyorsan égetett, s bizony a védőkrémek ellenére is eléggé megperzselte az arcunkat. Profi túravezetőink az interneten keresztül próbálták kitalálni, mikor induljunk el a csúcstámadásra. Éjjel indultunk útnak, immár oxigéntámogatással, 7100 méterről, több csoporttal együtt, hogy elérjük a hőn áhított 8201 métert. Amatőrként nem szerettünk volna felesleges kockázatot vállalni, ezért döntöttünk a palack mellett, ám így sem volt olyan egyszerű teljesíteni. Nem kaptunk szárnyakat. Az utasításokat folyamatosan mondták a kísérőink, viszont a szűk járatokon, a hegygerinceken nekünk kellett lépkednünk. Időnk sem volt félni, küzdöttünk, harcoltunk az elemekkel, pedig nulla tapasztalattal indultunk.

Jeszek Imrét és barátját a fentről eléjük táruló kivételes látvány hajtotta, lehetett volna látni a Mount Everest tetejét, ám akkora köd ereszkedett a csúcsra, hogy még az orrukig sem láttak. A visszaindulásnál viszont a murakeresztúri férfi bepánikolt, úgy érezte: vészesen fogy az oxigén, többször elesett a térdig érő hóban. A túravezetők szerint azonban ez a jelenség a sokat látott hegymászókkal is előfordul, ezért megnyugtatták. Az érzés nem vette el a férfi kedvét a további mászástól, de egyelőre sze­retne a tengerszinten maradni. Bár milliárdos barátjának jövőbeni tervei között szerepel a „Seven Summits” elnevezésű, hét kontinens mindegyikének legmagasabb hegycsúcsait megcélzó kaland. Ahová nyil­ván nem szeretne egyedül menni…