Ifjú édesanya az eperlombok alatt

Etelaky Gábor Zuárd ezen szerencsések közé tartozik. A Budapesten tanult, dolgozott, ma Dunakeszin élő gépészmérnök családjának tagjai mindig is számon tartották, hogy Deák Ferenc (1803–1876) oldalági (Deák egyik unokatestvérének) leszármazottai, jártak már korábban Söjtörön és Kehidán, de most jött el az idő, hogy Deák Lajos zalatárnoki sírját felkeresse. Ebben segítségére volt Bekő Tamás, a Zala Megyei Levéltár munkatársa, aki a haza bölcse családjának, rokonságának történetét közel húsz éve kutatja, a tervek szerint könyvalakban is megjelennek, részben lapunkban is napvilágot látott kutatási eredményei.

Az októberi kirándulóidő Zalatárnokon a régi temetőben talál bennünket, Deák Lajos (1817–1879) sírjánál. (A sírkő elfogadható állapota, a megtisztított felület is a levéltárosnak és a nyugalmazott zalatárnoki állatorvos és helytörténész dr. Szinku Mihálynak köszönhető.) Etelaky Gábor itt nyugvó felmenője Deák Ferenc unokatestvére. A lánya, Borbála (Nagy József pusztamagyaródi birtokos felesége), unokája, Stefánia (Hegedűs Gyula m. kir. csendőr ezredes első felesége), dédunokája (Rozália, Gyöngyös Béla tolnai ügyvéd és festőművész felesége), ükunokája, Éva (Etelaky Lajos felesége) révén jutunk el a mához, Gábor Zuárdhoz. A vendég családtörténete egyébként nemcsak anyai ágon (ez vezet a Deákokig), apai ágon is kalandos utat jár be, hiszen a Mária Terézia-féle német betelepítéssel érkeznek azok az ősök Magyarországra, hogy aztán többszörös magyarosított nevek jelezzék a kacskaringós, és sokszor nem veszélytelen századokat. Furcsa tréfája a történelemnek, hogy a Gyöngyös név az eredeti Perlerből tükörfordítással keletkezett, amit az 1956 miatt Új-Zélandra távozó, emigráns magyar költőként is ismert családtag Imre Pearlre (gyöngy) angolosított. Az Etelaky név pedig a sváb Febertet (utótag, jelentése fényes, híres) váltotta. A családi emlékezet szerint az apai nagymama, Etelka nevét rejtő szójáték.

A zalatárnoki temetőben megkeressük még a Bárczayak és a Kozáryak megmaradt sírjait, hiszen ők szintén a Deák-rokonsághoz tartoztak. Az ő leszármazottaik számos dokumentumot és fotót adományoztak az elmúlt években a Zala Megyei Levéltárnak. A sírkerti séta közben rögzítjük, mit is tudunk Deák Lajosról: 1848-as honvédként a zalai 47-eseknél szolgált századosként, de 1849-ben már nem vett részt a harcokban. A legenda szerint azonban odahaza is felöltötte a honvédtiszti egyenruhát, sőt, állítólag abban is temettette el magát. A kertjében az aradi vértanúkra emlékezve 13 diófát ültetett. Ahogy Deák Ferencnek, neki is kivételes kézügyessége volt. (Ez köszön talán vissza több leszármazott képzőművészet iránti fogékonyságában?) Tizennégy gyermeke közül hét érte meg a felnőttkort. A középbirtokos és táblabíró lett később Zalatárnok első postamestere.

Azoknak a bizonyos diófáknak a nyomába is eredünk, amikor bekopogtatunk Brasnyó Ágneshez és Meskó Andráshoz. A fővárosból évtizedekkel ezelőtt Zalatárnokra költözött házaspár lakja ugyanis Deák Lajos házát, s ügyel nagy gonddal a korábban sokkal nagyobb, mára kissé átalakult házra. A vendég érzékelhető meghatottsággal áll a ház sarkához a fotó kedvéért, s járja be igen csendesen a dúsan burjánzó parkot. A diófák nincsenek meg.

Van azonban igazi csemege, ami a kutató-levéltárost is meglepheti: ugyanis Etelaky Gábor eddig ismeretlen fotót vesz elő a táskájából: Deák Lajost ábrázolja, így a kép első publikálását lapunk teheti meg. Házasságlevelek, gyászjelentések, 200 éves fényképfelvételek sora jelzi, Etelaky Gábor híven őrzi nagymamája, dédmamája és az édesanyja hagyatékát. A család másik ágáról éppen most készül könyvet szerkeszteni egy kockás füzetben fennmaradt napló alapján. A fotók egy letűnt kor derűs életképei, fess legényekkel, bajszos urakkal, csinos lányokkal, pufók csecsemőkkel (hajdani kanizsai fényképészek munkái). Akad, amelyik a ceruzával írt jelzés szerint Deák nővére, a Pusztaszentlászlón Oszterhuber József feleségeként élő Klára arcmása, de a levéltáros hamar jelzi, a források összevetése alapján ez nem igazolható. (Azt is megbeszéljük, hogy a 2000-es években, a Deák bicentenárium környékén aktivizálódott Deák Nemzetség Egyesületében hányan nem voltak vér- csak névrokonai a haza bölcsének. E helyt szögezzük le ismét, Deáknak nem volt gyermeke, így nem lehetnek egyenesági leszármazottai sem.)

Búcsút veszünk Zalatárnoktól, Söjtörön át Pusztamagyaródra igyekszünk. A község szélén a domboldalra kúszó temetőben találjuk a szépséges lány, a 24 évesen meghalt kétgyermekes asszony, Hegedűs Gyuláné Nagy Stefánia (1881–1905), a dédanya sírját. Sajnos elhanyagolt állapotban találjuk, itt sokan talán nem is tudják, ki nyugszik a természet törvénye szerint fölé terjeszkedő eperágak alatt. Nem leljük meg Nagy István, Stefánia testvérének sírját, pedig a harmincas években országgyűlési képviselője is volt a letenyei kerületnek. Tizenöt éve még látható volt, jelzi a kutató.

A nap végén visszakanyarodunk Söjtörre, Deák Ferenc szülőházával szemben telepszünk le egy frissítőre, stílusosan a Deák-presszóba. A szülőház takaros parkján pihentetjük a tekintetünket, közben Etelaky Gábor és Bekő Tamás a dokumentumok, fotók kölcsönös cseréjét egyezteti. Reméljük, mihamarabb elkészül a Deák család monográfiája, s viszontlátjuk benne a képeket, leveleket, iratokat. A frissítő ital elfogy, a leszármazott hazaindul, 300 kilométer áll előtte. Az országúton, amin egykor Deák Ferenc is gyakran elhaladt Pusztaszentlászló felé, mintha kétszáz éve szálló poron át sütne az alkonyi nap, a múlt illatát hordaná a gyenge szél. Amit talán most egy kicsit mi kavartunk.