Ütközet a törökkel Zala vármegye határában

A Rába ezen a területen egy nagy hurkot írt le, ami kedvező lehetőséget biztosított az átkelésre. A törökök főserege itt ütött tábort, velük szemben, a folyó túlpartján, a hegyvonulatok lábánál helyezkedett el a Rajmondo ­Montecuccoli vezette keresztény sereg: a keleti oldalon a franciák, középen a német-római birodalmi hadak, a nyugati szélen pedig a Habsburgcsapatok.

A keresztények a török átkelés megakadályozására a Rába leginkább veszélyeztetett, laposabb partszakaszán (a Habsburgok előtti részen) lövészárkot ástak egy ezrednyi muskétás részére. A középen védő birodalmi seregtest előtt, a Rába folyóhurkában egy ligetes erdősáv és Nagy­falu húzódott. Ezért a falu és az erdősáv előtt, közvetlen a folyóhurokban, majdnem a parton, egy négy ágyút számláló birodalmi különítmény ütött tábort, míg a franciák szintén az előttük kanyargó Rába partjáig tolták előre állásaikat. A törökök szintén sáncokat ástak a folyóhurok túloldalán, majd 1664. július 31-ének kora délutánján puska- és ágyútüzet zúdítottak a négy ágyúból álló birodalmi különítményre. Mikor leszállt az éj, a törökök ugyanitt, a Rába hurkában egyre többen és többen indultak neki a sekély gázlóknak, és keltek át a folyón.

Augusztus elsején, a reggeli órákban a már jelentős számban átkelt oszmán sereg megtámadta a Rábát vigyázó, négyágyús birodalmi különítményt, és kiszorították őket sáncaikból. A németek először a mögöttük lévő Nagyfaluba vonultak vissza, de a folyamatosan támadó törökök miatt nemsokára egészen a keresztény fősereg ­táboráig voltak kénytelenek hátrálni. Eközben a keresztények – Von Spork tábornok lovasai – rátámadtak egy török takarmánygyűjtő hadtápalakulatra, akiktől 400 lovat zsákmányoltak. Az eközben a Rábán átkelt, és 10 ezer fősre duzzadt oszmán lovascsapat átvágtatott a már janicsárok által megszállt Nagyfalun, és a keresztény sereg közepén elhelyezkedő birodalmi hadoszlopra támadt. A német-római hadtest erre megindult, amire az oszmánok a falun át visszamenekültek a Rába hurkának partjára, azonban ez csel volt. A német gyalogos zászlóaljak Nagyfalun átkelve, a házakból puskázó janicsárokkal csatázva, a település utcáiban összetorlódtak, és így érte őket a visszaforduló, és újra rohamra induló török lovassági támadás. Az oszmánok szétszórták a németeket, majd Nagyfalun átlovagolva ismét elérték a birodalmiak táborát, amelynek fosztogatásába kezdtek.

Ekkor indultak meg a keresztény sereg két oldalán álló francia (vezérük Jean de Coligny-Saligny gróf) és Habsburg-csapatok, és visszaűzték a fosztogató törököket a faluba, ahol a házakban magukat elsáncoló janicsárok megpróbálták megvetni a lábukat. Ez nem sikerült, így az egész török sereg elhagyta Nagyfalut, és visszamenekült a folyóhurokba, míg a keresztények bevonultak a településre. Eközben a Habsburgok egy lovas különítménye meghiúsította a velük szemben, a Rába egyik gázlóján átkelni igyekvő török erősítést abban, hogy partot váltson.

Az oszmánok azonban az általuk birtokolt folyóhurok nyugati sarkában összeácsoltak egy pontonhidat, amelyen aztán vég nélkül vonultak át Allah katonái a Rába hurkába, teljesen megtöltve lovasokkal a folyóhurkot, egészen a keresztények által birtokolt Nagyfalu és a mellette húzódó, fás liget vonaláig. A törökök egy a faluból indított ellentámadásra összpontosítottak, és nem számítottak a fás ligetből kiinduló veszélyre, mert úgy gondolták, a sűrű ligeten nem tudnak átkelni a keresztények. Montecuccoli a veszély láttán, délelőtt 10 óra körül az egész keresztény sereget csatarendbe parancsolta az erdősáv, illetve a falu vonalában, szemben a törökökkel. Ekkor vette észre, hogy az oszmánok hatalmas tömege összevissza rendezetlenségben tölti ki a Rába folyóhurkát, és úgy gyülekezik, hogy Nagyfalu irányába figyel, vagyis az erdős liget ­felől nem számít támadásra. Így, más lehetősége nem lévén, a Habsburg- és a birodalmi ­csapatokat elindította az erdőn át, tudva azt, hogy az átvonulás alatt felbomlik majd hadrendjük.

Délben vezényelt támadást Montecuccoli, ami váratlan sikert hozott. A franciák a falun áthaladva támadták meg a törököket, és a janicsárok folyamatos puskatüzével dacolva haladtak lassan előre. Mikor a francia muskétások lőtávolba értek, többször is sortüzet zúdítottak a janicsárokra, majd a dragonyosaik indultak támadásra: véres közelharc bontakozott ki. Ekkor bukkantak ki a fák közül a ligeten átjutott birodalmi és Habsburg-csapatrészek. Gyorsan rendezték soraikat, majd folyamatos sortüzeket adva rátámadtak az oszmánokra. A törökök rendezetlen tömegében hamar kitört a pánik az erdő felől érkező, váratlan támadás miatt, és a folyóhurok nyugati felén lévő pontonhíd felé kezdtek menekülni. Ekkor azonban előbukkant két keresztény ezred: a Pió és Peck alakulatok, amelyek gyors előretörésükkel elfoglalták a pontonhidat, így a törökök a Rába hurkában rekedtek.

Az oszmánoknak egy menekülési útjuk maradt: a Rába, de ezzel megpecsételődött a sorsuk. A szemtanúk szerint: „Nagy zavar támadt a pogányok között. Súlyos ruházatuk nagyon megnehezítette az úszást, azokat pedig, akik úszni tudtak, az úszni nem tudók fojtották vízbe.” Eközben a francia muskétások elérték a folyóhurok partját, és tüzelőállást foglaltak el, majd hatalmas mészárlást vittek végbe az időközben megáradt folyóban úszók és fuldoklók, valamint a Rába túlpartján, a vízből kikecmergő törökök között. A szájhagyomány szerint a Rába vizét teljesen vörösre festette a beleveszett törökök vére, valamint a folyó egyes pontjain száraz lábbal is át lehetett kelni a feltorlódott oszmán holttestek tömegén. A csata délután négy óra tájékán fejeződött be: a keresztényeknek kétezer fős, míg az oszmánoknak 16 ezer fős volt a veszteségük.

A törökök néhány napig még a helyszínen maradtak, majd mikor látták, hogy a keresztények Sopron irányába húzódnak, tábort bontottak, majd teljes hadfelszerelésüket hátrahagyva, a Vág vidékére vonultak. A Rába vonalán haladó oszmánokat a folyó túlpartján jelentős számú keresztény sereg „kísérte”, hogy felügyelje mozgásukat. Eközben a bécsi császári udvar folyamatosan egyeztetett a török portával, és 1664. augusztus 10. napjára megegyezésre jutottak: ekkorra Allah megvert serege elérte Vasvárt, így itt kötötték meg a békét.

A vasvári béke sajnálatos módon az előállt hadi helyzet figyelembevétele nélkül született meg, és ebben a bécsi udvar volt a felelős. Az osztrákoknak a magyar érdekek nem, hanem csak a béke volt a fontos, mégpedig Bécs ostromának el­odázása. Itt kell megjegyezni, hogy a törökkel való – még ha előnytelen – béke a nyugat-európai birtokait a fran­ciáktól féltő I. Lipót miatt volt fontos a Habsburgok dinasztiájának. A magyar nemesség hatalmas kudarcként élte meg az oszmánok magyarországi hatalmának megőrzését, amit csak tetézett Zrínyi váratlan vadászbalesete, amely során egy vadkan felöklelte, halálos sebeket ejtve rajta, bár ezt sok magyar főúr nem hitte el. Ez aztán egyenesen vezetett a néhány év múlva kirobbanó Wesselényi–Nádasdy–Frangepán-összeesküvéshez, amit véres kézzel vert le I. Lipót, de ez már egy másik történet…