Amerikai diáklány a zalai rokonoknál

Hétfőn és kedden este a teskándi önkormányzat melletti Kemenceházba gyűltek a település lakói, hogy meghallgassák a községben élők távolban felnőtt unokáját, aki az amerikai oktatási rendszerről és lakóhelyéről, Los Angelesről tartott vetített képes előadást. Sophei Bodis oldottan, rutinosan mutatta be az Amerikai Egyesült Államok nyugati parti nagyvárosát, megmutatta kedvenc helyeit, az Universal filmstúdió épületét, az előkelő negyedek utcáit, a csillagvizsgálót, a hegyoldalba épített Hollywood feliratot, s közben arra biztatott, hogy a kivilágított utcákat este nézzük meg, akkor a legszebbek, de a Csendes- óceán partján a napnyugta is megkapó látvány.

Nem tudni, a kis teremben ülők közül Sophei szavain felbuzdulva hányan kerekednek útnak, hogy saját szemükkel lássák, amiről beszélt, de az első sorban ülők közül ketten már láthatták, hol él az egzotikus szépségű leányzó. Ők ugyanis a nagyszülei. Sophei édesapja, Bodis Zoltán (talán néhányan még emlékeznek rá tizenéves birkózóígéretként) két évtizednél is több ideje került el hazájából, Zalából, Teskándról. Amerikában aztán Nyugat-Afrika odaszármazott lánya lett a gyermeke édesanyja, így Sophei ereiben magyar és afrikai vér folyik.

ilyen sokszínű a származásom, gyerekkorom óta sokat olvasok a szüleim szülőföldjéről, nagyon eltérőek a kultúrák, mindegyik érdekes a maga nemében, s én mindegyiknek a része vagyok egy kicsit – mondta az éppen egyetemre készülő ében hajú lány lapunknak még az előadása előtti percekben. – A nagymamám beszél angolul, a többi rokonnal sajnos csak akkor tudok jót beszélgetni itt, Magyarországon, ha apuval jövök és ő segít. Pár szót azért én is pötyögök – válaszolta a nyelvi körülményeket firtató kérdésemre.

Az iskoláiban szerencsére és köszönhetően a történelemtanárainak, sok információt kapott Magyarországról, édesapja pedig gyakran idézi fel saját magyarországi gyerekkorát, a Balatont, a kirándulásokat, a buszközlekedést.

– Mi ott szinte csak kocsival járunk, tudod – magyarázza, hogy miért meglepő a buszozás.

Hogy mi a legmélyebb élménye? Visszakérdez: jó vagy rossz emlékekre gondolsz? Mert mindkettő van neki. A faluról, Teskándról csupa-csupa jót mesélt. Itt lassabb az élet, mint Amerikában, mindenki ismer mindenkit, figyelnek egymásra az emberek, nemcsak a rokonok, barátok, hanem az utcabeliek is.

– Mi mindig azt tapasztaljuk, ha külföldre megyünk, hogy mindenütt vannak magyarok. Lehet találkozni Los Angelesben magyarokkal?

– Lehet. Amikor anyukámmal először mentünk az általános iskolába, még kicsi voltam, de az osztályban azonnal meghallottam, hogy egy fiú magyarul beszél az édesanyjával. Összeismerkedtünk, azóta is barátok vagyunk. Hogyan vállalkozott arra, hogy előadást tartson? A nyári utazás előtt az apukája félig tréfásan vetette fel, ha már arra jár, nem szeretné-e megmutatni a teskándiaknak, hogy hol és hogyan élnek abban a nagy Amerikában.

– Oké, semmi gondom vele, mondtam, csinálok egy képes előadást, és most itt vagyok, megmutathatom, miért szeretem a várost, ahol élek. Miután Hollywood nélkül nem lehet Los Angelesről beszélni, végül felvetem, a filmipar hőskora is magyar művészekkel van tele. – Utánanézek – ígérte