A Szentföld másik arca – Érkezés Eilatba: az első pillanatok

Már hosszú percek óta álltam a reptérnek nevezett fémbodegában. Oltári melegem volt, mivel a sivatagi forróság még az épületbe is bekúszott. Tonnányi ruha volt rajtam, mivel januárban, Magyarországon tomboltak a mínuszok. Én pedig magamra vettem a szekrényem szinte teljes tartalmát. Egyrészt fáztam, másrészt, ha idegen földekre repülök, gyakran spórolok úgy a csomagfeladáson, hogy magamra pakolom a göncöket. S nem fizetek kemény pénzeket bőröndért.

-Ezt jól megszívtam – gondoltam titokban – de talán nem is ezért van annyira melegem. Egyre jobban untam az idegesítő, faggatózó határrendésznőt. Ennek ellenére mosolyogtam és cuki voltam. Tudják, Izraelben szigorú rendje van a határátlépésnek. A csoportos utazókat Jeruzsálemtől Tel-Avivig kevésbé faggatják, feltéve, ha magyarokról s nem arabokról, vagy, akikkel hadban áll Izrael, van szó. Azonban az egyedül „csavargókra”, különösen a lányokra, előszeretettel utaznak. Már épp' a telefonomat ellenőrizte a hölgy ( igen, ezt is megtehetik..) , az útlevelemben szereplő arab pecsétek miatt valami „gyanúsat” keresett. Persze, nem talált, mert jó előre (lévén, hogy felkészültem az országból, így sejtettem, tortúra lesz bejutni), titkos dokumentumokba mentettem a „terhelő”, kételyre okot adó képeket. Aztán mégis beleunt a vizslatásba a nő: vélhetően a hosszú sor miatt, ami mögöttem feltorlódott. Vagy rájött, hogy nem vagyok terrorista és végül megadta a „vízumot”.

Rohantam is a helyijárathoz, ami az egyiptomi határ érintésével Eilat, azaz Izrael déli csücskében lévő városba vitt. Ott kezdtem ugyanis a közel-keleti turném. Gondoltam, napozom és úszom a Vörös-tengerben pár napot, miközben „mély” együttérzéssel gondolok a magyar télben didergő haverjaimra.

-Nem érzem magam otthon, elvette a kedvemet Izraeltől a buzgómócsing rendész – járt az agyam a buszon, miközben az amúgy csodaszép tájat szemléltem. Hatalmas hegyek, nyári hőmérséklet, tisztaság, ragyogó ég – Izrael és Egyiptom keresztmetszete varázslatos. Cirka 60 perc buszozás után meg is érkeztem a pezsgő, a laza tengerparti Eilatba. Szemben Jordániát látom, halványan Szaúd-Arábiát, mellettem Egyiptom – én pedig Izraelben vagyok. Négy az egyben, mint a csokitojásban a meglepi játék. Hú, ez tetszik. No, de majd a feszült helyzet, ami a vallás, a politika miatt a zsidók, az arabok és a palesztinok közt, majd lerombolja a képet.

Elárulom: ilyet még csak nem is érzékeltem izraeli utam alatt. Sokkal inkább az ellenkezőjét, azonban vitathatatlan, szélsőséges csoportok miatt tényleg előfordulnak konfliktusok.

-Arab földről jöttél, kislány? – szólt hozzám kedvesen a buszmegállóban egy szintén barna trafikos bácsi. – Szép barna színed van és a hajad olyan, mint közel-keleti lányoké.

-Magyar vagyok – válaszoltam nevetve, mire a bácsi: – Hú, volt egy lengyel barátnőm. Olyan volt, mint a fridzsider. Minden európai nő olyan? – kérdezte, de akkor már mindketten szakadtunk a nevetéstől.

A szállás, ahol Eilatban laktam, nem volt messze a buszmegállótól. Egy hostel volt, amiben hatodmagammal laktam. Nem tudtam kifizetni az önálló szobát. Izraelben minden méregdrága. A „kóterszoba” sem volt olcsó. Egy ágyam volt mindössze egy pár négyzetméteres lyukban. A hostel tulaja magyar zsidók leszármazottja volt. Tomi, annak ellenére, hogy Magyarországon egyszer járt csak, perfekt módon beszélte a nyelvet. Nagypapájának köszönhetően, aki túlélte a holokausztot. Órákig hallgattam egyszer a fiatal férfit, amikor arról mesélt, hogy irtották ki a nácik szinte az egész családját.

-Mégsincs benned harag, Tomi – mondtam neki.

-A nácik is parancsra cselekedtek – válaszolta – meg több évtized után miért haragudnék? Az már a múlt. És sajnos úgysem hozza vissza a szeretteimet.

Tomi egyébként tudott élni. Jól menő vállalkozó volt, akinek nem volt büdös a munka: egyik percben még kenyeret pirított a vendégnek, utána meg már a jachtján szelte a Vörös-tengert.

A tenger.. Már alig vártam, hogy láthassam. Ugyan a passzátszél keményen fújt Izrael csücskében, mégis meleg, fürdésre kiváló volt a víz január közebén. Levettem a cipőt és ruhában futottam a tengerbe. Fények, a morajló tenger, mosolygó arcok, csillogás, pompa. Jaj, elkezdtem beleszeretni Eilatba. Ami azért a lazulós, nyugizós vakációhoz túl pörgős. Lépten-nyomon mindenütt, mindig buli van.

Persze, árakban határ a csillagos ég Izraelben. Egy ásványvíz 1000-1500 forint sékelben, egy gombóc fagyi, szintén egy roppanós, hamburger még ennél is jóval több. Ami viszonylag megfizethető, az a tömegközlekedés. Joggal kérdezhetik: akkor mi a túrónak mentem Izraelbe? Hát, 11 ezer forint volt a retúr repjegy...

Még szerencse, hogy felkészültem az árakra. Vittem a jó magyar májkrémet, zacskós levest, puffasztott rizst. Nyilván ettem helyi, autentikus kóser kajákat, de nem volt habzsi-dőzsi az utazáson.

Látnivalókra Eilatban, költöttem is, meg nem. Sok minden „muti” amúgy sincs ott. A táj lenyűgöző, a látvány ugye ingyen van. A delfinárium gyönyörű, a tengeri obszervatórium szintén, ám elég drága. A közeli Timna nemzeti park aránylag költséghatékonyan megúszható. Amúgy, jótanácsként mondom: járjanak bárhol a világban, a helyi „erőkkel” haverkodjanak össze. Egyrészt rengeteg helyre eljuthatnak, amiről nem írnak az útikönyvek, másrészt az önzetlen segítségnek köszönhetően jóval több pénz marad a zsebükben.

Jómagam egyébként sem szórom a pénzt. Jól megrágom, mielőtt kiadom valamire. Eilatban minden este (és nappal is..) a világhírű tengerparti sétányon áll a bál, buli és szórakozóhelyek egymás hegyén-hátán a pálmafák szomszédságában. A „bűnös” kis városban aztán borulnak az erkölcsök rendesen. Hatalmas a szabadság, sikamlós téren és életvitelben egyaránt. „Természetes” látvány egy csókolózó meleg pár vagy épp a szenvedélyes „testhelyzetben” összeboruló szerelmesek. Senki sem néz a másikra furcsán. A zsidó sem az arabra, vagy a palesztinre. Nem kezdenek ki senkit sem: elfogadják a másikat, olyannak, amilyen... Ez a szabad élet a szabad személyemnek nagyon tetszett. Nem csináltam így abból sem ügyet Eilatban, ha a miniszoknyám a nyakamba fújta szél. Akkor sem, ha mezítláb járkáltam a milliomos, arisztokrata turisták közt a „puccnegyedben”. Azt tettem, amit tenni szerettem volna. Vagy amibe egy véletlen találkozás sodort. Ám ez már egy újabb fejezet...