Beszélgetés Varga Lajossal, egy 1956-os elítélttel

Varga Lajos legnagyobb bűne az volt, hogy csapatával meggátolta, hogy szétlopják, föl­égessék a szentgróti járást, megelőzte az esetleges sértődésekből eredő önbíráskodást. Mindezt államrend elleni szervezkedésnek minősítette a bíróság, majd tízévi börtönre ítélte az akkor 25 éves ifjú házast. Ebből a büntetésből csak az 1963-as rendkívüli amnesztiát követően szabadult, s térhetett vissza imádott feleségéhez, kislányához, barátaihoz. A szüleivel viszont már soha többé nem találkozhatott, csupán a sírjukat látogathatta.

Emlékeztessünk rá, hogy 1952–54-ben munkaszolgálatos – az ő szóhasználatával: muszos – volt. Ugyanis a megbízhatatlannak minősített osztályszármazású legények kezébe nem adott fegyvert a Rákosi-rendszer, helyette például Varga Lajos is csákányt és szívlapátot használt a komlói szénbányában.

Ilyen múlt után került börtönbe…

– A magyarországi börtönök zászlóshajója volt Budapesten a Kozma utcai gyűjtőfogház – emlékezett vissza Varga Lajos. – Hosszú folyosóján kaptak helyet az irodák, az elhárítás szobája, oldalanként 300 zárka és a beszélőnek kialakított dróthálós helyiség. Igen, itt volt lehetőségünk a tíz­perces beszélgetésre a családunkkal – idézi vissza a ma 87 éves, kitűnő emlékezőképességgel megáldott Varga Lajos.

Természetesen adódik a kérdés: hogyan sikerültek ezek a kurta találkozások?

– Abban az időben kizárólag vonattal tudtam menni Zalaszentgrótról Budapestre, az ottani rokonok segítettek mindenben – vette át a szót Varga Lajos felesége, Éva asszony. – Volt, hogy sikerült elvinnem Juditkánkat, a kislányunkat is, hogy legalább a dróthálón át láthassa az édesapját. Hanem egyszer őrnagyi díszkíséretet kaptam egészen a Déli pályaudvarról hazafelé induló vonatig – nevet ma is az akkori eseményeken Éva asszony.

Erre alaposabb magyarázattal szolgál a férj.

– Tudod, a fogház ott komorlik a Kozma utcai temető mellett. Egyszer sikerült a sírkövesekhez kerülnöm külső munkára. Ezenkívül egy épületet mértünk föl, hogy lehet-e rá emeletet húzni. Persze jöttünk-mentünk, méricskéltünk, húztuk az időt, hogy addig se kelljen a zárkában sínylődnünk. Nos, a kedves, akkor 25 éves feleségemet erről értesítettem is, de nem tudta megvárni, amíg valahogyan úgy intézzem a dolgot, hogy eltűnjünk a smasszerok szeme elől. Mihelyt meglátott, máris rohant hozzám. Persze hogy elkapták, és két őrnagy kíséretében jutott el a pályaudvarra.

A fogházban sokáig az udvaron történt az ítélet-végrehajtás, de Biszku Béla személyes utasítására egy kivégző­helyiséget építettek. A tervrajzokat egyik rabtársuk hozta, közben Mozart Szöktetés a szerájból című operáját énekelte:

„Az lesz az igazi móka, / hogyha áll az akasztófa / és a gége megszorul, megszorul…”

A smasszer tágra nyílt szemmel hallgatta az áriát…

„Magának még itt és ilyenkor is van kedve nótázni?”

Nos, éppen a már megépült kivégzőhelyiségben történt meg az, amire ma is tisztán emlékszik Varga Lajos.

– A falakba rögzített vaskarikákra fűzve vártak a sorukra a kivégzendő rabtársaink. Végig kellett nézniük a halálra­ítéltek szenvedéseit. Így történt ez Nagy Imrével és társaival is – idézte fel az akkori körülményeket Varga Lajos, majd tovább fűzte a visszaemlékezést. – Mint említettem, kint dolgoztunk, amikor síri csönd szállta meg a börtönt. Éppen jött az egyik rabtársunk és adta meg a magyarázatot: hajnali 6 óra 20 perckor kezdték meg Nagy Imre és társainak – Gimes Miklós újságíró és Maléter Pál honvédelmi miniszter – kivégzését, amelyről a zárkák közötti börtöntávíró gyorsan hírt adott. Ezért lett szinte hallható a csönd 1958. június 16-án.

Érdemes visszaidézni, mit is mondott Kádár János miniszterelnök a Magyar Rádióban 1956. november 1-jén.

„Népünk lerázta az ország nyakáról a Rákosi-uralmat, kivívta a nép szabadságát és az ország függetlenségét.”

Ehhez képest november 26-án már így beszélt Nagy Imre és csoportjának felelősségéről:

„Bátorította a reakciós erőket, és ez jelentősen hozzájárult az ellenforradalom kirobbanásához.”

Tény, hogy történtek a forradalom szellemével és céljaival ellentétes események: önkényes letartóztatások, nyílt színi akasztások, megverések, fegyveres leszámolások. Igen, ezekből egy is sok, de nem ez volt a jellemző.

Éppen az ilyen eseményeknek emeltek gátat a zalaszentgróti járásban a Varga Lajos irányította nemzetőrök, és szerte Zala megyében a józan eszű forradalmárok.

Gyarmati György A Rákosi-korszak című könyvének 449. oldalán ez a Kádár-idézet olvasható:

„Az ügy lezárása érdekében a magyar kormány …ezúton megismétli a szóban több ízben tett kijelentését, hogy Nagy Imrével és csoportjával szemben múltbéli cselekedeteiért nem kíván megtorlást alkalmazni… ők maguk a jugoszláv nagykövetséget elhagyják, és szabadon távoznak saját lakásukra… ha Nagy Imre elhagyja a jugoszláv nagykövetséget, meglesz a lehetősége, hogy tárgyaljon és megegyezzen velünk.”

Tegyük hozzá, hogy a kivégzett Nagy Imre és csoportja ugyanúgy alapító tagja volt az MSZMP Ideiglenes Intézőbizottságának, ahogyan maga Kádár János is.Egy akkori szójáték szerint a párt lényegét fedő neve: Magyarországi Szovjet Megszállók Pártja. Kádárról pedig az a gúnyos vicc járta országszerte, hogy kád, dézsa és hordó híján azért lesz pocsék a szüretünk, mert egyetlen kádárunk van, az is az oroszoknak dolgozik. Nos, ilyen volt a néphangulat az 1956-ot követő hónapokban Magyarországon…