Bevalljuk-e a félrelépést? Pszicho est Zalaegerszegen Orvos -Tóth Noémivel

A titkok súlya

– Hogy mennyire leszünk titkolózók, s életünk mely történéseit igyekszünk majd rejtve tartani, alapvetően gyermekkorunkban dől el. Mégpedig attól függően, hogy a családban mennyire nyitott a kommunikáció – mondja bevezetőül Orvos-Tóth Noémi. – Minden családban működik egyfajta hitrendszer, ami meghatározza, miről szabad beszélni, s miről jobb hallgatni. Ezek a jelzések, kódok legtöbbször nem közvetlenül hatnak, hanem a szülőktől érkező öntudatlan gesztusok, hangsúlyok, elharapott félmondatok formájában alakítják a gyerek belső világát.

Paradoxon, hogy a titok, amit alapvetően láthatatlanná szeretnénk tenni, nagyon is jelen van az életünkben. Szivacsként vonzza magához gondolatainkat, s őrzése rengeteg energiánkat emészti fel. Ahhoz képest, hogy milyen csekély az esélye például annak, hogy valaki rákérdezzen egy tíz évvel ezelőtti titkunkra, aránytalanul sokat agyalunk rajta, s aggódunk, hogy jaj, csak el ne szóljuk magunkat. Ez által mi magunk tartjuk napirenden…

– A titok őrzése nyomasztó és megterhelő, ez tudományosan is bizonyított – folytatja Orvos-Tóth Noémi. – Egy kísérletben medicinlabdával kellett célba dobniuk titkot őrzőknek és egy kontrollcsoportnak. Kiderült, hogy a titkot őrzők rendre túldobtak a célon, mivel a valóságosnál súlyosabbnak érezték a labdát. Amikor pedig egy emelkedő meredekségét kellett megbecsülni, a titkolózók nehezebbnek ítélték a kapaszkodót a többieknél és a reálisnál. A titok tehát fizikai teherként jelenik meg, nem csak egy érzés vagy gondolat. Ott van a fizikai valónkban, ékes bizonyítékát adva a test és a lélek megbonthatatlan egységének.

Az igazság felszabadít?

Mindannyian átélhettük már, hogy mennyire megkönnyebbül az ember, ha megszabadul a nehezen kimondható szavaktól. Szinte felemelkedik, szárnyra kel a lélek és a test. Akkor miért olyan nehéz feltörni a titkot őrző pecsétet, s ezáltal letenni a terhet?

– A titkolózást leginkább a szégyen és a bűntudat mozgatja – fejti ki a szakember. – Az érintett úgy véli, a titka olyasmit árul el róla, ami miatt vállalhatatlanná lesz a számára fontos emberek szemében, vagy éppen olyasmit cselekedett, ami jóvátehetetlen és megbocsáthatatlan. Néha persze nem tudjuk reálisan felmérni a titok fontosságát, s erős túlzásokba esünk. Mint például az a hölgy, aki egy ígéretes kapcsolat kezdetén nem merte bevallani a partnerének, hogy szerény körülmények között él. Szövevényes hazugságok spirálját generálta, s rengeteget gyalogolt éjszakánként, mert mindig az elit negyedben tetette ki magát az autóból… Szerencsére ez a történet jó véget ért, de ettől még létező magyar sajátosság, hogy nem hisszük el magukról, hogy „elegek” lehetünk úgy ahogy vagyunk. Az önbizalomhiány ellen pedig úgy küzdünk, hogy elkezdjük fényezni magukat. Fölébeszélünk a valóságnak, meggondolatlanul hiteleket veszünk fel, mert többnek akarunk látszani. Pedig a hamis látszat fenntartása felemészti a lelki békét, megterheli a kapcsolatokat. A tanácsom: merjünk kicsik lenni!

Az apró-cseprő füllentések mellett léteznek igazán drámai, súlyos titkok is, melyeket a 20. századi történelem rakott számos család vállára. A zsidó származás, egy nyilas vagy éppen III/III-as rokon körüli titkolózás generációkon keresztül fejti ki romboló hatását, s a mit sem sejtő leszármazottaknál gyakorta testi tünetekben ölt formát. A szorongás ugyanis átadódik a gyerekekbe, sejt szinten kódolódik – magyarázza Orvos-Tóth Noémi.

A gyermekkori traumák hatása

A gyerekkori abúzus olyan súlyos trauma, hogy azt gyakorta önmaga elől is titkolja az érintett. A fizikai bántalmazás, vagy a közeli hozzátartozó szexuális visszaélése köré falat épít a személyiség, hogy a gyermeki énnek ne kelljen szembesülnie az elfogadhatatlannal. Gyakran megesik, hogy csak később, érettebb fővel, erősebb lélekkel felvértezve villannak fel foszlányok a történtekről, s felnőttként áll össze a kép. Egy-egy eset nyilvánosságra kerülése azonban átszakíthatja a gátakat, gondoljunk csak a közelmúltbeli Me Too kampányra, amely a szexuális zaklatást átélt nők világméretű mozgalmává vált.

Ugyancsak gyakori, hogy egy-egy családtag önkéntes vakságba menekül, ha nem képes szembenézni az eltitkolt valósággal. Példa erre, ha a feleség a különféle jelekből megsejti, hogy a férje meleg, de erről nem akar tudomást venni. Hiszen mit szólna a környezet, mivé lenne a külvilág számára szépen kiszidolozott családkép…

A betegséggel – vagy épp az eltitkolt terhességgel – hasonló a helyzet, a környezet néha egyszerűen nem akarja látni, tudomásul venni a nyilvánvalót. Maga az érintett is beleeshet ebbe a hibába, hiszen a betegség gyengeséget jelenthet, amit nehéz felvállalni. Ez a hibás gyakorlat hihetetlen távolságokat képes megnyitni az egy fedél alatt élő családtagok között.

A teljes nyitottság sem jó megoldás

A klinikai szakpszichológus hozzáteszi, a teljes kitárulkozás és transzparencia ugyanolyan rossz lehet, mint a titkolózás. Ha egy kapcsolatban minden privát szféra eltűnik, ha még a jelszavuk is azonos a mobiltelefonon, az sem vezet jóra. A vágyat ugyanis a kíváncsiság ébreszti fel, de ha már mindent tudunk a másikról…

– A házastársi hűtlenség, mint titok, örök téma – vesz fel újabb szálat a szakember. – Elmondani vagy eltitkolni? Ingoványos terep ez. Sokak szerint, ha stabil a kapcsolat, a futó flörtöt vagy egyéjszakás kalandot jobb nem bevallani, ennek lelki terhét cipelje csak az „elkövető”. Nincsenek univerzális szabályok, tartja magát a régi mondás, hogy egy jó szerető a legrosszabb házasságot is képes rendbe tenni, de a legjobbat is szét tudja zúzni. Egy félrelépés, ha kiderül, mindig alkalom és egyben lehetőség is arra, hogy önvizsgálatot tartsunk, rendezzük a sorainkat. Nagyon egyszerű volna kijelenteni, hogy „megcsalt ez a gazember”, de többre megyünk, ha megvizsgáljuk a hűtlenséghez vezető utat. Miért történhetett meg? Lehet, hogy évek óta hiányzik a kapcsolatból a gyengédség, az intimitás, a valódi érdeklődés? Lehet, hogy ezt eddig észre sem vettük, s csak a harmadik személy felbukkanása világított rá minderre? Azt is véssük az eszünkbe, hogy ugyanaz a történet egészen máshogy festhet a két érintett fél olvasatában. Objektív valóság ugyanis nem létezik, csak annak szubjektív leképezése. Egy eseménysor egészen másként hangzik, ha a férj vagy ha a feleség meséli el. Ennek az is oka, hogy nem tanultuk meg kifejezni, megfogalmazni az érzelmeinket, nincs egyeztetés a felek között. Amúgy nem is könnyű ezt megtenni, hiszen az érzelmeink az agyunk más területén képződnek, mint ahol a beszédközpontunk van. Gyakorolni és tanulni kellene, akárcsak az érzelmi önszabályozást. Ezekkel felvérteződve talán kevesebb durva felfortyanás, kirohanás mérgezné a mindennapjainkat. Az idegrendszerünk képes a változásra, nem kell fátumként tekinteni a belénk vésődött mintákra. De az előrelépéshez mi magunk is kellünk, a nagy dolgokat ugyanis soha nem adják olcsón.

KÖNYVET ÍR

Orvos-Tóth Noémi Karcagon született, egy ideig Német­országban élt. Az ELTE-n szerzett pszichológus diplomát, jelenleg a fővárosban dolgozik. Munkájában ötvözi a hipnoterápia, a neuro-lingvisztikus programozás, a családterápia, a pszichodráma és a kognitiv terápia elemeit. Rendszeresen tart előadásokat a Nyitott Akadémia keretében, s más fórumokon is, most készülő, legújabb könyvében a kapcsolati titkoknak is szentel egy fejezetet.