A lepkészet és bogarászat emlékei, tudósai a régi Zala vármegyében

Az állattani kutatások terén különleges, sokak által kedvelt és űzött elfoglaltság volt hazánkban is az entomológia, a rovarászat. Kezdetben az ízeltlábúak szerelmeseit szinte kizárólag a gyűjtés és rovarkereskedés érdekelte, tudományos célból csak Frivaldszky Imre és Frivaldszky János, a Magyar Nemzeti Múzeum természettudományi gyűjteményeinek két legendás kurátora foglalkozott pikkely- és téhelyröpűekkel, azaz lepkékkel és bogarakkal. A magyar rovarfauna felfedezői számára az ország egyik legkevésbé látogatott vidéke Zala vármegye volt, ahol gyűjtéssel csak helyenként és alkalomszerűen foglalkoztak, a későbbi átfogó faunisztikai vizsgálatok pedig soha nem érték el a szomszédos megyék kutatottsági szintjét.

Elsőként Vincenz Kollar bécsi entomológus, a cs. és kir. udvari természetrajzi múzeum őre rovarászott Zalában. Ő 1820-ban a Balaton vidékét vizsgálta, de gyűjtésének eredményeit nem ismerjük. Az 1830-as évek folyamán báró Ocskay Ferenc soproni földbirtokos, műkedvelő természetbúvár és gyűjtő a horvát, szlavón és dunántúli expedíciói során Zala megyét is útba ejtette. Helyi vonatkozású adatait később Frivaldszky János dolgozta fel a „Magyarország téhelyröpüinek futonczféléi” című, 1874-es doktori disszertációjában.

1862 júliusában az entomológia legnagyobb hazai szaktekintélye, Frivaldszky Imre nyugalmazott múzeumi őr, nyelvész és természetkutató kereste fel a dél-zalai nagy erdőségeket. Erről szóló megfigyeléseit így osztotta meg az „Entomológai kémleletek” című, 1863-ban napvilágot látott értekezésében: „Nagy-Kanizsára érvén, néhány napi mulatásom alatt az ottani és a pusztaventei erdőségeket jártam be, s csakhamar tapasztalám, hogy az itteni rovarfauna anélkül, hogy valamely sajátlagos alapnyomatot tanúsítana, inkább a Bakony s részben a szomszéd Horvátország erdősége faunáját vissztükrözi.” A tudós cikkéből az is kiviláglik, hogy az ízeltlábúak faj- és egyedszámának gyér jelenlétét a vidéket hetek óta sújtó forróság és aszály eredményezte. Mint írja: „A rovarok többi rendeire s családjaira nézve szembetűnő volt azon hiányosság, melyet ez alkalommal itt tapasztaltam; a száraz s folytonos meleg időjárásnak csalhatatlan nyomai itt is látszottak, a növényzet elsatnyult az erdők szélein s az erdő közti mezőkön tenyészni szokott ernyős virágú növényeken, a rovarok ezen kedvenc gyűlhelyén, néhány közönségesebb hosszcsápúakon kívül alig lehet más fajokat szemlélni.” Kutatónk végül a lepke- és rovarmerítő hálóit nélkülözve, megelégedett az öreg fák kérgei és repedései alatt megbúvó élővilág tanulmányozásával. Az itt észlelt és naplójában feljegyzett farontó bogarak közül 24 fajt említ, többek közt a nyúlánk figerészt, a lapított szaglárt, az ibolyaszínű rendvencet, a vonalas odvászt és az üszkös karcsát, a Frivaldszky-féle első hazai (és a századfordulón méltánytalanul elvetett) nevezéktannak köszönhetően már nem csak latinul, hanem magyar nyelven is. Végül a tudós megjegyzi, bár rövid kutatómunkája során csak kevés érdekes fajjal találkozott, a hely sajátosságait figyelembe véve, nem kérdés, hogy a zalai erdőségeket ennél sokkal több ritka és jellemző rovar lakja, melyek felfedezése és dokumentálása a jövő kutatóira vár. Vélhetően ennek tudható be, hogy életének főművében, az 1865-ben kiadott „Jellemző adatok Magyarország faunájához” című kötetében mellőzi a kanizsai tanulmányútja során szerzett tapasztalatait. Megyénk lepke és bogár faunájára vonatkozólag csak annyit tudunk meg a könyvből, hogy a „szalai hátas erdőségekben” gyakori szenderféle a tölgyi szürkülény, míg a futóbogarak részéről a díszes szalang, az ormányosbogár-félék közül pedig a deres dicser, a pohos csülköny és a jelelt sarla érzi jól magát Zalában. Ugyanitt a cincéreket a barnahegyű oszlány fekete válfaja, a levélbogárféléket pedig a magyarhoni zomány képviseli.

A rovargyűjtés örömeit, a fiatalság életére és lelkivilágára gyakorolt jótékony hatását a zalai középiskolák vezetői korán felismerték. Megyénk mindkét jelentős oktatási intézményének, a keszthelyi premontrei és a nagykanizsai piarista gimnáziumnak is volt természetrajzi szertára, ahol az iskolai rovargyűjteményeket őrizték. A kollekciók kezeléséről és bővítéséről a mindenkori természetrajztanár és a diákok közösen gondoskodtak, esetenként ajándékozás, illetve vásárlás útján jutottak újabb és újabb darabokhoz. A szertárak gyarapodásáról a korabeli iskolai értesítők évről-évre tudósítottak, így az egyik legkorábbi keszthelyi almanachból arról szerezhetünk tudomást, hogy az 1855/56-os tanévben Schill Athanáz ciszterci áldozár és egri tanár 240 darabos bogárgyűjteményt ajándékozott a gimnáziumnak. 1864. május 9-én a győri tankerület főigazgatója valamennyi kerületéhez tartozó iskolának felhívta a figyelmét a rovargyűjtés fontosságára: „Minthogy pedig tavaszi és nyári napokon át az ifjaknak kellemes s egyszersmind előnyös időtöltést nyújt a lepkék, rovarok és növények gyűjtése: e végből fölhívatnak a terményrajz tanárai, miszerint tanonczaikat ily nemű gyűjtemények szerzésére serkenteni el ne mulasszák, sőt e czélból velök kalauzként szünidők alkalmával olykor-olykor a közel vidékre kirándulásokat tegyenek…” – olvasható a rendeletben. Ennek hatására a keszthelyi gimnázium rovargyűjteménye is szépen gyarapodott, 1865-ben már 192 lepke és 501 bogár preparátummal rendelkeztek, 1879-ben pedig azt jegyezték fel, hogy „az ízállatok minden rendből 300 faj által vannak képviselve.”

A 19. század végi Zala vármegye iskolai és magán rovargyűjtése a Tapolcai Állami Polgári Fiúiskola igazgatójának, Redl Gusztávnak a munkásságában csúcsosodott ki. Redl korának egyik széles látókörű és elhivatott amatőr természetbúvára, mondhatni polihisztora volt. Tanítói feladatkörén túl buzgón kutatta és gyűjtötte a vidék flóráját-faunáját, ősi kövületeit és geológiai csodáit, szabadidejének zömét azonban mégiscsak a tapolcai rovarvilág megismerésének szentelte. Noha szakcikkek írására nem vállalkozott, az általa gyűjtött fajok listája 1894-ben nyomtatásban is megjelent. „A tapolczai járás rovarai” című jegyzéke 772 db rovart – köztük 538 bogarat és 102 lepkét – sorol fel a latin nevükön és abból a célból készült, hogy szerzője a hozzá hasonló „bogaras” emberekkel cserélni tudjon.

Redl Gusztáv adataival „A Magyar Birodalom Állatvilága (Fauna Regni Hungariae)” című faunisztikai sorozatban is találkozhatunk. A lepkéknél kilenc, a bogaraknál több mint kétszáz helyen szerepel Tapolca, ami mind az ő kutatását jelzi. A kötet három ízben is utal az érdemeire, a bogaraknál és a poloskáknál megemlékezik róla, mint jelentős gyűjtőről, a lepkéknél pedig az irodalomban szerepel. Ugyanekkor a könyv „fehér foltként” említi Zalát, alig, vagy egyáltalán nincs adat Zalaegerszeg és Nagykanizsa vidékéről, ami Redl Gusztáv rovartani munkásságát még inkább felértékeli.

A nyugalmazott iskolaigazgató 1917. március 25-én hunyt el Tapolcán. Halálával nem maradt rovarász szaktekintély nélkül az ország délnyugati vármegyéje. Helyét egy keszthelyi lepkész, az osztrák-olasz származású Capellaro Gottlieb órásmester vette át, aki ezt követően még évtizedekig lelkesedett a zalai pikkelyröpűek színpompás világáért.