Tökéletes testvér a mesékben sincs

Hanem azért is, mert a tágabb horizonton ezek a gyerekkori minták igen jelentős hatással lesznek felnőttkori kapcsolatainkra is. A fentieket L. Stipkovits Erika szakpszichológustól hallhattuk a minapi Pszicho Esten a Keresztury VMK-ban, ahol Nagy Réka klinikai szakpszichológus vendégeként a testvérkapcsolatok ritkán fellapozott fejezeteit tárta elénk.

- A testvérkapcsolat valamiért kissé elhanyagolt területe a pszichológiának, holott ma már tudható, hogy e gyerekkori kötelék szálai sűrűn behálózzák a felnőttkori személyiséget, s ugyanolyan formáló erővel hatnak, mint a szülő-gyermek kapcsolat. A kettő amúgy is csak együtt értelmezhető, hiszen a testvérkapcsolatok egyben mindig leképezik az egész család érzelmi és konfliktus-térképét is – mondja elöljáróban a pszicho- és hipnoterapeutaként is tevékenykedő szakember.

Ölelni és ölre menni... E mottó övezte az estet, s ugyane címmel írt hiánypótló könyvet is L. Stipkovits Erika. A cím plasztikusan érzékelteti a testvérkapcsolatok megküzdéssel teli összetettségét, amihez számos további dimenziót ad még a családi és a tágabb környezet.

De milyen is a jó testvérkapcsolat? Számoljunk le a tökéletes testvér mítoszával, olyan ugyanis még a mesékben sincs, az egészséges kapcsolat a „közepesen konfliktusos” jelzős szerkezettel írható le. Amibe sok minden belefér. Muszáj is, hiszen többféle erő formálja. A testvérkapcsolatokra alapvető hatással bír, hogy az apa és az anya milyen szülőtípust képvisel, milyen az értékrendjük, a párkapcsolatuk, továbbá lényeges szerep jut a gyerekek születési sorrendjének.

A sok paraméter egyben azt is megmagyarázza, hogy – az azonos gének és családi hatások ellenére – miért nem egyformák a testvérek.

- A kötődés hálója nagyon bonyolult és érzékeny rendszer, a Newton-i helyett a kvantumfizikával jellemezhető. Ugyanaz a jel egészen más választ válthat ki két gyerekből. Jelentős különbségek lehetnek például az egyes szülői attitűdök befogadásában is – tér a részletekre a vendég.

L. Stipkovits Erika nyolc fő szülőtípust különböztet meg, mint például a bűntudatkeltéssel manipuláló mártír szülő, a gyermekét szeretetével szinte megfojtó borostyán, a laza, de bizonytalan korlátokat állító jó fej, a távolságtartó üveghegy, vagy a maximalista idomár (stb). Ezeket a mintákat a tudatunk mélyén hozzuk magunkkal a saját családunkból, s nem könnyű önmagunkban meglátni a jeleket, netán változtatni rajtuk.

Erős elvárás a társadalom részéről, hogy a gyerekeinket egyformán kell szeretni. Persze, szeretjük is mindegyiket, de a patikamérleg nincs teljesen egyensúlyban. Mindig afelé billen, akivel azonos az értékrendünk. Egy kimért, lassú tempóban élő szülő soha nem tudja ugyanúgy elfogadni a hiperaktív gyerekét, mint a vele azonos vérmérsékletűt, s a kétdiplomás anya-apa sem érzi magához ugyanolyan közel a tankönyveket elkerülő csemetét (aki lehet, hogy épp evvel lázad), mint az éltanulót. Ezeket az érzéseket ritkán vállaljuk be nyíltan, hiszen leginkább a tudattalanban rejtőznek, de attól még befolyásolják a viselkedésünket. Tanácsos tehát önmagunkat is analízis alá venni néha, hiszen ha a „kedvenc” gyerek státusza túlságosan nyilvánvalóvá válik, az benne és a testvéreibe ugyanúgy szorongást kelt. A „libling” görcsös erőfeszítéseket tesz a kiemelt szerep megtartásáért, a többiek pedig utálni fogják ezért. Törekednünk kell rá, hogy minden gyerekünkről kiderítsük, mire vágyik, mit szeretne, s megtaláljuk az elveinkkel, értékrendünkkel összeilleszthető pontokat.

A párkapcsolatnak szintén tiszta tükre a testvérek viselkedése. A szülők közti feszültséget egymáson verik le, s a játszmáikat is megismétlik egymás közt, kicsiben.

Persze ezer egyéb okot is találnak rá, hogy hajba kapjanak. Ilyenkor nem feltétlenül kell mindig beavatkoznunk, s főleg nem „igazságot” tenni, hiszen sokszor csak a szülői figyelem kivívása a csetepaté célja. Ítélkező szülő helyett legyünk inkább mediátorok, mondassuk ki velük, mit éreznek, miért bántja őket a másik viselkedése. Szabályokra szükség van, de azoknak igyekezzünk úgy érvényt szerezni, hogy egyik fél se érezze magát igazán vesztesnek.

- A gyerekek születési sorrendje szintén erősen hat a személyiségükre, bár a „szerepek” néha felcserélődhetnek – folytatja a szakpszichológus. – Szemünk fénye az elsőszülött. Rá vetül a legtöbb figyelem, de ennek okán elvárásból és szorongásból is több jut neki. Ő az, akik 4 évesen megkapja: te vagy a nagyobb, lehetne már annyi eszed.., stb. Általában erősen szeretne megfelelni, nagy a munkabírása, szorgalmas, fegyelmezett, jól teljesít az életben. Ő a hős. A második gyerek a lázadó. Beleszületik egy mátrixba, de nem akarja betartani ugyanazokat a szabályokat, sokszor ő viszi csínybe a nagyobbat, új utakat tapos. A harmadik gyerek a versenyfutó. Ott van előtte két testvér, aki állandó kihívást jelent. Ha nem sikerül megfejlődnie azt, amit meg kell, beleragadhat ebbe az állapotba, s 40 évesen, amikor már agyonteljesítette magát, a tudata mélyén még mindig a két idősebb testvérével versenyez…

A testvérkapcsolathoz kell legalább egy öcsi vagy hugi is, akinek az érkezése mindig trauma. Ezt nem lehet megúszni. Az elsőszülöttnek a legnehezebb, a többiek már beleszületnek az osztozkodásba.

- Engedjük meg neki, hogy megélje a haragját... – halljuk a tanácsot. – Persze, nagyon szeretjük a kistestvért, de ha a nagyobbat arra kárhoztatjuk, hogy teljesen elfojtsa a természetes féltékenységét, az visszaüt, s egész életében mérgezheti a kapcsolatait. A pszichében a legnagyobb energia az érzelem, ami nem vész el, csak átalakul. Később fóbiák, pánikbetegség, kóros féltékenység formájában törhet elő.

No és az egykék?

- Már a kifejezést sem szeretem, a kicsinyítő képző miatt eleve lebeg benne valamiféle lesajnálás – reagál L. Stipkovits Erika. – Pedig az egykeséget övező negatív sztereotípiákat (önző, öntörvényű, kevésbé szociális) nem igazolja semmi. A személyiségük fejlődését nem az egykeségük, hanem a szülők típusa befolyásolja igazán. Igaz, ők több figyelmet kapnak, de az elvárások is magasabbak. Ők azok, akik balettra, zongorára és focira is járnak, hiszen nincs testvér, akivel osztozhatnának a dédelgetett szülői álmok beteljesítésén. Amúgy, az „ideális” gyerekszám meghatározása mindig politikai kérdés. Gondoljunk csak Kínára, ahol egy darabig a sok testvér volt az elvárás, ma meg az, hogy egy se legyen.

E sokszínű képletbe további elemként lépnek be az apai és anyai nagyszülők. Egyfelől oszlopos támaszt jelenthetnek a gyerekek nevelésében, másfelől számos konfliktust gerjeszthetnek. Például a rivalizálással. Kinél alszik az unoka, ha bálba mennek a szülők? Kinél nyaralhat szünidőben, ki vette neki a szebb ajándékot, kit szeret jobban? Hab a tortán, ha azt is ők akarják megmondani, hogy mikor feküdjön le a gyerek, egyen-e csokit, s egyáltalán, miként is kellene felnevelni...

- Ősz fejjel ne viselkedjünk éretlenül, gyakoroljunk önfegyelmet – üzeni nagyszülő-társainak a szakember. – Bízzunk meg a gyerekünkben, hogy jól neveli a sajátját, és támogassuk ebben. Fájhat kicsit, ha a másik mamánál többet időz az unoka, de ezt rendezzük el magunkban, s ne kezdjünk közelharcba, mert abban mindenki sérül. Avval segíthetünk a legtöbbet, ha elfogadjuk, apa és anya jelenlétében ők a főnökök. Ők ülnek a hegy tetején, mi meg az unokákkal a lábánál. Nekik dolguk megmondani, hogy mik a játékszabályok, mikor és hányszor jöhet a gyerek, hagyjuk meg a kezükben ezt az erőt és felelősséget. Civakodás helyett nyújtsunk olyasmit az unokáknak, amit az otthoni pörgésben nem kaphatnak meg. Igen nagy szükségük van ugyanis arra a kicsit lelassult, elcsendesült, szöszmötölős létre, amit a mama és a papa kínálhat számukra.

Felejtsük el az igazságkeresést (jegyzet)​​

A gyereknevelés nagy családi társasjáték, s megesik, hogy a szülők és a nagyszülők nem ugyanazokat a szabályokat vallják. A szakember tanácsa: a nagyi fogja vissza magát. Ez általában rendjén is van így, de mi a helyzet, ha a fiatalok minden határon túl kényeztetik az unokát, vagy sőt ellenkezőleg, folyamatosan szidják, büntetik? A helyzet – bármily meglepő – ugyanaz. Akkor is, ha igazuk van a nagyszülőknek. Mint a minapi Pszicho est vendége kifejtette, nagyszülőként felejtsük el az igazságkeresést, mert a csörtében elveszítjük a gyerekünket. De hát ki szóljon neki, ha nem az anyja? Némaságot valóban nem kell fogadni, de éles kritika helyett sokkal célravezetőbb a helyzet által kiváltott érzések megfogalmazása. A szülők ugyanis attól biztosan nem fognak megváltozni, hogy a nagyi csípőre tett kézzel megmondja a tutit...