A gyerek nem azonos az iskolai osztályzatával

A fenti megállapítás Uzsalyné dr. Pécsi Rita neveléskutató hétfői előadásán hangzott el a megyeszékhelyi Szent Család Óvodában, ahol a (le)építő kritika és az értékelés témáját bontotta ki a pécsi szakember.

– Hogy az általunk megfogalmazott kritika építő jellegű lesz-e, vagy rombol, nem a szándékon múlik. És az sem elegendő hozzá, hogy igazunk legyen – nyitott egy mellbevágó alapvetéssel dr. Pécsi Rita, aki immár 9. alkalommal jött el, hogy mankót kínáljon a szülőknek és nevelőknek a gyermeknevelés fontos kérdéseiben. – Hiába akarunk jót, hiába vezet a legtisztább szándék, ha nem tudjuk megfelelően „odaadni” a kritikát, az csak lever, letaglóz, bánt és sért.

Ennek az az oka – fejti ki –, hogy a kritikát az idegrendszerünk ugyanott érzékeli, mint a fizikai bántalmazást. Ugyanoda esik, ugyanott hat, mint egy méretes pofon. Így aztán mindenkinek fáj. Annak is, aki büszkén állítja, hogy bírja a kritikát. Ezt tudatosítanunk kell magunkban, ha bírálatra akarjuk nyitni a szánkat.

Akkor inkább ne is kritizáljunk? Dehogynem, szülőként, társként, nevelőként dolgunk ez. Fogorvoshoz is el kell menni, holott az sem kellemes, s ha halogatjuk, csak romlik a helyzet. De a fogorvos sem esik neki fájdalomcsillapítás nélkül a húzásnak.

Miből álljon az érzéstelenítés?

Először is fontoljuk meg, hogy „ér-e annyit a dolog”. Ha úgy látjuk bagatell, akkor inkább engedjük el, zárjuk le magunkban. Ha fontosnak tartjuk elmondani, akkor se sarkos, „márpedig az így van” stílusban vezessük elő, sokkal könnyebb befogadni a hallottakat, ha megengedőbb, „én így látom” felvezetéssel kezdünk bele. A kinyilatkoztatások általában süket fülekre találnak, a másik bezárkózik, elborul, indulattal reagál, nem érünk el semmit.

– Az is fontos, hogy lehetőleg négyszemközt közöljük a kritikát, adjuk meg a tisztázás lehetőségét, „én nem úgy gondoltam...”– ad újabb szempontot a szakember. – A nyilvános bírálat mindig súlyosabb, lejáratásként éli meg a másik. A „veled vagyok” gesztus sem nélkülözhető. Éreztetnünk kell, nem ellene, hanem érte szólunk. Ez nem magától értetődő, hiszen a másik éppen azt éli meg, hogy szembefordult vele egy számára fontos személy, ami lélektanilag nagy veszélyt hordoz. A „veled vagyok” érzést közvetíthetjük bátorító hanggal, pillantással, érintéssel. Érdekes módon ezeket a fogásokat nem szülőknek, pedagógusoknak, hanem értékesítőknek tanítják… Az egyik kunszt: húzódozó ügyfél esetére mindig legyen kéznél egy ábra. Amikor a partner már nagyon kihátrálna a kommunikációból, az ügynök az ábra, vagy táblázat megmutatása céljából mellé telepszik. Teljesen mindegy, hogy mi van a papíron, ha a testbeszéd azt mondja, „veled vagyok”, máris puhul a kuncsaft…

A kritika időzítése ugyancsak sarkalatos pont. Újabb aranyszabály: felfokozott érzelmi állapotban soha ne fogalmazzunk meg bírálatot, mert ilyenkor sokkal nagyobbat üt. De azért viszonylag rövid időn belül varrjuk el a szálakat, mert ha reggel azt mondjuk a gyereknek, hogy „majd este számolunk, ha megjön apád”, akkor az egész napja szorongásban telik.

Az sem vezet jóra, ha magunkba fojtjuk a negatív észrevételt. Ha lenyeljük a dolgot, de az újra és újra megismétlődik, a sokadik esetnél egyszer csak elszakad a cérna, és az összes addig felgyűlt indulat kihallatszik. A gyerek meg csak néz: „mi van evvel, a múltkor még semmit sem szólt érte...”

– Kamaszoknál különösen nagy körültekintést igényel a bírálat. Ha dúlva-fúlva, csapkodva ér haza, első lépésként az érzelmet kell kezelni és nem a viselkedést. Ha egy felcsattanásra az a válaszunk, hogy „velem így ne beszélj”, már be is vágta az ajtót az orrunk előtt, mielőtt belekezdenénk a mondókánkba. Fiziológiás törvényszerűség, hogy indulatos szituációban az agyat elönti a stresszhormon, az ember se lát, se hall. Ősi reflex ez, ami az életben maradást szolgálta, ilyen állapotban csak a veszéllyel lehet foglalkozni, üss vagy fuss. Először tehát tanítható állapotra kell hűteni a kamaszt. Igyekezzünk felvenni az érzelmét, enélkül, nincs esélyünk a valós közlésre. Persze nem kell vele egyetérteni például a tanár vagy a barátnő szidalmazásában, elég annyira bevonódnunk, hogy „hú, látom milyen dühös vagy, mi történt?” Amiben lehet, értsünk vele egyet, alkalmazzuk a mesteri nem-et mondás hármas tánclépését: igen – nem – igen. A beszélgetés vége tehát mindig tartalmazzon valamilyen kiutat, megoldási javaslatot, legközelebb mit tudna tenni, hogy a szóvá tett hibát elkerülje. Alapszabály: gondolkodásra és ne térdre kényszerítsd!

Továbbá: ne általánosítsunk. A te soha, te mindig… kezdetű mondatokból nem épül híd, amin kijuthatnánk a konfliktusos helyzetből. Eleve ne is a személy, hanem a tett bírálata legyen a cél, hiszen az utóbbin lehet javítani.

Amúgy is régen rossz, ha az értékelés a hibákra koncentrál. Sokkal többet teszünk a másikért, ha ehelyett a jót, az erőfeszítést, a pozitívumot vadásszuk. Nem élünk eléggé a dicséret erejével, amit az is igazol, hogy életünk során az összes elismerés 70 százalékát 5 éves kor alatt söpörjük be. Holott azt is kimutatták már, hogy egyetlen kritikát legalább 3 (gyerekeknél pedig 5) megerősítő gesztus képes ellensúlyozni.

– Tévedés azt hinni, hogy a viccesen előadott, cinizmusba csomagolt kritika kevésbé fáj – vesz fel újabb szálat dr. Pécsi Rita. – A vitriollal igen csínján kell bánni, mert a cinikus megjegyzések értő feldolgozása rendkívül komplex folyamat. Kell hozzá önismeret, én-erő, képesség a mögöttes tartalmak olvasására, divergens problémalátás, humor, és még hosszan sorolhatnám. Ezek az idegrendszeri szinapszisok azonban csak 6-7 éves kor körül kezdenek kialakulni, s van, akinél fiatal felnőtt korra sem érnek be. A többiek nevetnek a viccesnek szánt megjegyzésen, de megeshet, hogy a kárvallottja lassan ölő mondatként hurcolja magával éveken át.

Az értékelés tehát, legyen az építő vagy lehúzó, beépül az énképbe, annak meghatározó eleme. Ebben a társas tükörben látjuk önmagunkat.

– Az iskolákban manapság értékelési láz uralkodik, s a legtöbb szülő is avval fogadja a gyereket, hogy hányas, vagy hány százalék… – evez tanintézeti vizekre a szakember, aki korábban maga is állt száz fős tanári kar élén. – Ennek az osztályzat központúságnak a legnagyobb veszélye az, hogy a gyerek a teljesítménye értékelését a személyéről szóló minősítésként értelmezi. Tehát, ha közepes a betűkapcsolása, akkor ő egy közepes gyerek… Pedig ez hatalmas tévedés, amit az is alátámaszt, hogy a jellem sem mutat semmiféle összefüggést az IQ-val. Arról nem is szólva, hogy a személyiség egésze szempontjából mennyivel fontosabb az EQ, azaz az érzelmi intelligencia, és annak fejlesztése. Az iskoláknak olyan bizonyítványokat kellene kiadniuk, amelyekben a gyerekek személyiségének egyéb értékei is kifejtésre kerülnek. Ez amúgy nem lehetetlenség, számos helyen így járnak el, s a szülők maguk is kérhetik, kezdeményezhetik. A magatartás és a szorgalom értékelésénél különösen méltatlan az egy szavas summázat. Mi, az általam vezetett iskolában alsó tagozaton egy mintegy húsz szempontból álló értékelési hálót használtunk. Mérlegre került egyebek mellett az önállóság, az önfegyelem, a bírálat elfogadása, az akarat és érzelem kifejezése, a segítőkészség, a munkatempó, az udvariasság, az étkezési kultúra is. Ebből azért már megtudhatott valamit a szülő a csemete iskolai életéről, s a gyerek is több tükör által formálhatta saját énképét.