„Hajcsatok!”

Egy hete még sok helyütt hó torlaszolta el a kaput a játék elől, most hétvégén viszont a hirtelen jött májusi idő bizton újra a tribünre vonzza az alacsonyabb osztályban vitézkedő gárdák törzsszurkolóit.

Ilyenkor mindig eszembe jut, hogy gyerekként mennyire vártam a hosszú téli szünet végén a pillanatot, amikor útjára indul a labda.

Dél-zalai srácként nekem a megyefoci volt a labdarúgás élő valósága, a Fradit akkoriban legfeljebb a tévében láttam játszani, vagy ha tízévente a közelbe sodorta egy falunapi meghívó, esetleg a kupasorsolás.

Imádtam a cigifüstös lelátó hangulatát, a girbegurbán felfestett vonalakat, a szögletzászló előtti kis körív dőlésszögét, ahonnét a rutintalan vendégjátékosoknak mindig elgurult a labda szöglet előtt, határtalan hahotát kiváltva a lelátón. Ismertem a minden bekiabálást visszahangzó „stadion” összes szegletét, a játékosokat, de még a szurkolókat is. Máig fülembe csengenek a káromkodások, amelyek a hátsó füvesről jöttek, amikor valaki lemaradt egy gólról, mert a félidei sörök miatt ott növelte éppen a sárga foltok számát a gyepen. Vagy nagybátyám érdeklődése, hogy „na, mit játszott a Csüggedés FC?”.

Volt egy öregúr, aki mindig az ülőhelyes szektor előtt szurkolt. Otthonról hozta hóna alatt az összehajtogatható kisszéket és a párnát. A meccs előtt fél órával már a pálya szélén hangolt, majd a kezdő sípszó után folyamatosan kántálta, hogy „Hajtsatok!” (szurkolói zsargonban „hajcsatok”). Aztán akármi is volt az eredmény, vezethettünk öt góllal, a bácsi tíz perccel a vége előtt hazaindult vérnyomásproblémákra hivatkozva. Sosem felejtem el a helyi henteslegényt sem, akitől rettegtek a bírók, mert az egyik meccs után megszorongatta az egyiknek az orrát. Vagy a kissé darabos védőnket, aki úgy fordult, mint egy csőrös kamion, és hát a labdaérzéke sem volt kivételes. Egyszer a félpályáról hazaadott, de szöglet lett belőle. Miután a közönség kiröhögte magát, minden labdaérintésnél cukkolni kezdték, hogy adja haza a labdát. Ezen annyira feldühödött, hogy a következő támadásnál jó negyvenről kapura lőtt. Akkora gólt vágott a pipába, hogy az ellenfél kapusa mozdulni sem tudott. Azóta sem láttam akkora erővel meglőtt labdát…

Annyi történet kering az emlékeim között a kis csapatomról, hogy kilencven percig tudnám mesélni. Ahogy nyilván minden törzsszurkolónak megvannak a felejthetetlen emlékei a pálya széléről. Biztos vagyok benne, hogy már az első igazi tavaszi körben újabb nagy sztorik íródnak a szívünkhöz legközelebb álló kiscsapatok aranykönyvébe. Az időjáráson nem múlik majd.