Soha nem késő újrakezdeni

Három évtizednyi, a közigazgatásban eltöltött idő után Simánné Mile Éva úgy döntött: kipróbál valami mást, valami újat – és elvégzett egy asztalos képzést.

Horváth-Balogh Attila

20201105, Nagykanuzsa, Több évtizedes közigazgatási múlttal a háta mögött elvégzett egy asztalos szakképzést a nagykanizsai Simánné Mile Éva Fotó:Szakony Attila SzA_ZH,

Persze, régi munkáját sem adta fel, mellette tanít is és nagy elánnal készíti kézműves bútorait. Ez így biztosan sokaknak furán hangzik, de Simánné Mile Éva szerint a három tevékenység ugyan más és más, de valamennyi ő, az ő személyiségéből fakad. S egyébként is: senkinek nem szabadna úgy kilépni e világból, hogy ne próbálná ki azt, amire régóta vágyik. Akár lehetne ez eme írás üzenete, de van egy sokkal fontosabb: soha nem késő újrakezdeni!

– Eredendően óvónőnek tanultam, már a főiskola alatt dolgoztam; Nagykanizsa miklósfai városrészében kezdtem, majd Liszó, Surd és Belezna következett – árulta el a szakember, akinek a közigazgatásban végzett kiváló munkáját a rangos Pais István-, illetve Szekeres József-díjjal is elismerték.

– Amikor a férjem munkanélküli lett, Zalaegerszegre költöztünk, ahol 3 évet töltöttünk el, de sajnos, ott nem tudtam óvónőként elhelyezkedni, ezért visszajöttünk Kanizsára. Közben beiratkoztam a pécsi egyetem humán szervező szakára, amit el is végeztem. Munkát Nagykanizsán sem találtam, végül már nem is szerettem volna óvónő lenni. Gondoltam egyet, vállamra csaptam a táskám és minden előzetes bejelentkezés nélkül, farmerben, sportcipőben bementem az akkori polgármesterhez, dr. Kereskai Istvánhoz. Bemutatkoztam és elmondtam, hogy szeretnék a polgármesteri hivatalban dolgozni. A szociális osztályra éppen kellett két ember, és az egyik én lettem. Itt egészen az osztályvezetői posztig jutottam (1995-től láttam el ezt a faladatot), de be kell vallanom, hogy az évek alatt kicsit kiégtem; amikor kiléptem az ajtón, már mindenütt csak szegény embereket láttam, gyámügyet, hajléktalant, nyomort. Ki kell mondani, elfáradt a lelkem, s ekkor gondoltam úgy, hogy ezt a csúcson kell abbahagyni. Lehetőségem nyílt átmenni a zalakarosi polgármesteri hivatalba, ahol a személyzetis ügyeket kaptam meg – ez teljesen más világ volt, ahol újra feltöltekezhettem. Amikor megalakultak a járási hivatalok, visszahívtak Nagykanizsára, én pedig igent mondtam. Itt most nagyon összetett a feladatom – tudtuk meg Simánné Mile Évától.

S ebben a tarkaságot hozó változásban felszínre került egy régi álma is, az asztalosság.

– A nagyapám is asztalos volt, sokat jártam bent nála a műhelyben. A friss fa illatát nem lehet elfeledni, nekem sem sikerült – fogalmazott a szakember. – Az utolsó munkája a fiam bölcsője volt (ő 1988-ban született), ami a mai napig használható, nagyon remélem, abban pihen majd a gyerekem gyereke is. Akkor még a mesterembereknek szokásuk volt olyan minőséget kiadni a kezükből, ami generációkat kiszolgált, ezért a mi szüleink annak idején semmi ilyesmit nem vettek, mert nem kellett venniük. S ez valami nagyszerű dolognak tűnt mindig, ami engem is megragadott. Illetve talán nagyapai örökség, hogy gyermekkorom óta szerettem a manuális tevékenységeket és nagyon tetszettek a minőségi bútorok, valamint más, fából készült kisebb háztartási kiegészítők fényképei a világhálón. Vágytam rá, hogy az én kezeim közül is kikerüljenek ilyenek. De azt is tudtam, ehhez biztos tudásra van szükség: mindent tudnod kell az anyagról, amivel dolgozol. Ezért iratkoztam be a Nagykanizsai Szakképzési Centrum kétéves asztalos képzésére, amit most nyáron fejeztem be.

Nem erőszakoskodom az anyaggal, hanem szeretettel, empátiával nyúlok hozzá, és ezt mintha érezné.

Simánné Mile Éva elárulta: a legnehezebb az volt számára, hogy megszokja a brutálisan nagy faipari gépeket. Különösen ódzkodott egy marótól, ami ha nem figyel az ember, hamar ledarálja akár több ujját is. A vizsgamunkája egy úgynevezett viking láda volt – ez a típusú láda arról kapta a nevét, hogy a típusváltozat nagy méreténél és hosszúkás alakjánál fogva a skandináv harcosok szerszámok és fegyverek tárolására használták. Nem volt könnyű munka, de...

– Nekem ez az idegnyugtatóm, ráadásul türelemre tanít, és ennek köszönhetően elfelejtettem már minden közigazgatási nyűgömet, bajomat. Boldog vagyok, hogy elvégeztem a képzést és innét üzenem mindenkinek, soha nem késő belekezdeni valami új dologba, főleg, ha azt a valamit nagyon szeretnénk – jelentette ki.

Eddigi asztalos pályafutása során egyebek közt szappantartókat, hintát, éjjeli szekrényt, széket készített, és már tervezi a ringatót majdani unokájának.

– Meg fogom tudni csinálni azt is, mert értem már, hogyan „működik” a fa. Nem erőszakoskodom az anyaggal, hanem szeretettel, empátiával nyúlok hozzá, és ezt mintha érezné – fogalmazott Simánné Mile Éva.

– Még pár év és nyugdíjas leszek, várom már, mert csak ezzel foglalkozom majd – kizárólag a családomnak, a szeretteimnek szeretnék nagyon szép dolgokat készíteni, amik majd itt maradnak utánam.