Lords of Chaos – A sötétség gyermekei

Számukra ismeretes lehet, milyen események köthetők a szcéna indulásához, ami a 80-as, 90-es évek Norvégiájába repít vissza minket.

A film a Mayhem együttes 1984-es megalakulásáról s annak körülményeiről szól. Extrém koncertjeiknek egyből híre ment, és a zsáner teret követelt magának a piacon. 1991-ben a frontember, Dead öngyilkos lett, a Mayhem azonban nem állt le. Nem sokkal később új basszusgitáros érkezett a csapatba Varg személyében, aki rendre nézeteltérésbe keveredett az alapító Euronymousszal. A kezdeti barátság tragédiába torkollott, és ahogy mondani szokás, a többi már történelem.

A művet az a Jonas Akerlund rendezte, aki maga is jártas a metal világában, korábban a Bathory nevű zenekarban dobolt, majd videóklip-rendezőnek állt. Mint a műfaj kedvelője, bennem volt a félsz, hogy lejáratókampányt fogok látni, amiben nevetség tárgyává teszik a komplett szcénát, de szerencsére Akerlund műgonddal nyúlt az alapanyaghoz, noha bőven akadnak ferdítések is a valósághoz képest. A cselekmény első harmada pazar. Könnyed, a maga módján humoros, élmény nézni, ahogy beindul a Mayhem, a koncertek hangulata megfogja a nézőt. Ezekből a betétekből sajnos keveset látunk, bár tény, nem szakavatott füleknek kellemetlen lehet ennyire súlyos és karcos zenét hallgatni huzamosabb ideig. Dead (Jack Kilmer) öngyilkossága után a zenekaron belüli szituációkra, konfliktusokra fókuszálunk, illetve a két főhős, Euronymous (Rory Culkin) és Varg (Emory Cohen) kapcsolatába nyerünk betekintést. Remek húzás Akerlundtól, hogy nemcsak a Mayhemre, hanem az egész black metal jelenségre és annak képviselőire is szán időt. Felelevenítik a templomgyújtogatásokat, gyilkossági ügyeket, a Lords of Chaos pedig nem fogja vissza magát. Helyenként meglepően nyomasztó, sőt naturalistán erőszakos. A direktor már említett ferdítései az utolsó szegmensben ütköznek ki, ami érzelmi csúcspontként kéne, hogy működjön. Kár tagadni, hogy hatásos, de a tények ismeretében erősen megkérdőjelezhető. Aki mélyebben érintett a black metal világában, tudja, hogy a két főszereplő nem volt éppen szent. Varg kvázi egy náci pszichopata, akit az tesz veszélyessé, hogy kifejezetten sármos és manipulatív (ez a filmből csak elvétve derül ki). Euronymous szintén agresszív, sajátos világnézettel rendelkező egyén, s bár mindketten borzasztóan tehetséges zenészek, emberként kifejezetten romlott alakok. Épp ezért zavaró, ahogy Euronymoust mosdatni próbálják. Pózernek állítják be, aki csak hírnévre vágyott. Leegyszerűsítik a szerepeket, degradálják a karaktereket jóra és rosszra, feketére, fehérre. A valóság ennél jóval összetettebb, árnyaltabb.

A zárás ennek ellenére működik, visszatér a film elején tapasztalt lazább köntös. A valós dráma mellett az önref­lexív narra­tíva teszi fel az i-re a pontot. Frappáns, odamondó fricska, ami remekül összegzi, miről szól ez a zsáner. Lehetett volna jobb a Lords of Chaos, s kétségtelenül sok helyen szúrhatja az ember szemét az esetleges pontatlanság, mégis örülök, hogy végül elkészült. Erős hangulata van, képes megfogni a nézőt, hatást gyakorolni rá. Külön érdekesség, hogy számos laikus kedvelte, ellenben sok rajongó és zenész elhatárolódott tőle, elvi kérdések miatt. Akit érdekel a téma, de nem kedveli ezt a zenét, annak sincs oka aggodalomra, a film önmagában is képes megállni a helyét. Mert a black metal nem mindennapi jelenség, ahogy a története sem az.