Kétszer a megye élén – Darabos Iván zalai regnálásai

A szovjet világban ezt a már jól bevált pártbürokrácia-technikát, ideológiai vonalon az úgynevezett permanens forradalom víziójához kapcsolódó személyzeti politikát Magyarországon is azonnal meghonosította az állampárt.

Az adott településhez, térséghez semmilyen rokoni, baráti, ismerősi szállal nem kötődő vezetők ugyanis sokkal könnyebben, az előbbiek esetleges meglétéből fakadó pszichikai teher nélkül hajtották végre az olykor kegyetlen, húsba vágó rendelkezéseket, különösen a beszolgáltatás, kollektivizálás, adóvégrehajtás, békekölcsönjegyzés és más traumatikus területen, mint azok, akik bennszülöttként saját családjukon (is) érezték volna döntésük következményeit. Ez a fajta rotáció viszont igazgatástechnikai oldalról óriási veszteségeket okozott, hiszen egy magas beosztású vezetőnél a hatékony munkavégzéshez elengedhetetlen az alapos helyismeret, a közösség elismerése és a társadalmi kapcsolatok megléte. A diktatúra politikai érdeke azonban ezzel ellentétesen hatott, hiszen a „megmelegedés”, a helyiekkel való baráti, egyáltalán az emberi kapcsolat, nem is beszélve az esetlegesen kialakuló korruptív viszonyrendszerekről, a „szemet hunyás” jelenségéről elemi szinten veszélyeztethették a fentebb kifejtett politikai célok elérését.

Az 1950-es években, az úgynevezett „káderforgó” során néhány év „szolgálat” ugyanazon a poszton és ugyanazon a helyen relatíve hosszú időnek számított. Nem egy esetben még jószerével ki sem csomagolhatott az illető az új állomáshelyén, és máris, néhány hónap múltán egy másik városban, megyében, országrészben egy másik poszton, alacsonyabb vagy magasabb rangban találhatta magát. Ez a fajta életmód azonban lelkileg és testileg is nagyon megviselte az embert, gyorsan erodálódtak a káderek. Ezért is a fiatal, élet­erős, alakítható, nőtlen férfiak voltak az ideáltipikus káderei a diktatórikus rendszernek. Ez némileg ellentmondásban állt a kommunista propaganda által vizuálisan is sulykolt család­eszménnyel, ahol apa, anya és a gyerekek (minimum kettő) mindig vidáman tekintettek a brosúrákban és plakátokon a szebb jövő felé.

1950 februárjában személyesen Rákosi Mátyás mutatta be a zalaiaknak a Magyar Dolgozók Pártja új megyei első titkárát, Darabos Ivánt, aki a fentiekkel összhangban a Szatmár megyei hasonló posztot volt kénytelen felcserélni a zalaira.

Darabos 1911. augusztus 3-án született a Pest megyei Kakucs községben, ahonnét nem sokkal később a főváros peremére, Pestszentlőrincre költöztek. Apja gipszszobrászsegéd volt, amit fia is követett. Segédlevelét 1928-ban szerezte meg, később elvégezte az iparművészeti iskolát is. Szobrászként és keramikusként dolgozott, 1939-ben önálló kiállítása volt a Műcsarnokban. 1942 januárjában belépett a Szociáldemokrata Pártba. 1944-ben nem téve eleget a katonai behívóparancsnak, a szovjet csapatok bevonulásáig lakóhelyén, Pestszenterzsébeten bujkált. 1945 januárjában átigazolt a Magyar Kommunista Pártba, ahol először a pestszentlőrinci szervezet propagandistája, később káderese, a hat hónapos pártiskola elvégzése után 1947. júliustól pedig ugyanott az MKP városi titkára lett. 1947. decembertől az MKP, illetve 1948. júniustól a Magyar Dolgozók Pártja Szatmár megyei bizottsága (első) titkáraként tevékenykedett, majd 1950 februárjában a Zala megyei pártbizottság élére helyezték. Rákosi 1953. júniusi, időlegesnek bizonyult (részleges) bukásával Darabos Iván karrierje is fordulatot vett.

Már június végén elkerült a megyéből, és 1953. július 3-án az Országgyűlés megválasztotta őt a Népköztársaság Elnöki Tanácsa titkárának. Ebbéli funkcióját 1956. február 8-ig látta el, amikor az Országgyűlés felmentette, egyúttal az Elnöki Tanács kinevezte népművelési miniszterhelyettessé. A forradalom idején leváltották, majd 1956. november 4. után rövid ideig rangidős tisztviselőként irányította a minisztériumot. 1957 elején először a Magyar Szocialista Munkáspárt szervezőjeként, majd január végétől megbízott megyei (első) titkárként kapott újra pártfeladatot Zala megyében. Az MSZMP 1957. júniusi országos pártértekezletén a Központi Bizottság póttagjának, majd a párt VII. kongresszusa után rendes tagjának választották. Darabos Iván második Zala megyei pártküldetése 1962. február 8-ig tartott, amikor is a megyei pártbizottság rendkívüli ülésén Marosán György röviden közölte vele, hogy más feladatot szánt neki a párt.

Darabost ezután az MSZMP KB tudományos és kulturális osztályának vezetőjévé tették meg, ami formailag nem számított bukásnak. Csillagzata azonban túljutott ezzel a váltással a kulminációs pontján, ugyanis ebből a tisztségéből viszonylag hamar, 1963. december 5-én leváltották, és 1964 januárjától a Budapest XIX. Kerületi (kispesti) Pártbizottság első titkárává degradálták. Nem sokkal később, 1965 szeptemberében kérte a nyugdíjazását, amit elöljárói akceptáltak. Az MSZMP 1966-os IX. kongresszusán kimaradt a Központi Bizottságból, és az 1949 óta fennálló parlamenti képviselőségétől is megvált 1967-ben. Darabos Iván 1983. január 14-én hunyt el Budapesten.

Mint láthattuk, a szépreményű szobrász két olyan időszakban volt a mindenkori állampárt, először az MDP, majd az MSZMP első embere Zala megyében, amikor a diktatúra működtetése során a legtöbb törvénytelenség, sérelem érte a társadalmat a hatalomgyakorlók részéről. Darabos mindkét esetben zokszó nélkül elvégezte a kapott pártfeladatokat, ennek ellenére sértett emberként távozott a pártelitből, ami a korszakban nem számított egyedüli esetnek.