2018.06.27. 11:00
Izgalmas lenne cápával találkozni, igaz nem a tengerben, fürdőzés közben
Igen, néhány év kihagyással ismét a magyar Fiumébe kéne menni, vagy ha úgy teszik a horvát Rijekába. A főváros, Zágráb után tovább, autópályán egészen a tengerpartig. Oda elsősorban nem azért, hogy Fiuméban nyaraljunk. Ahhoz túl pörgős, ha úgy tetszik zajos a város. Pihenni nyugalmasabb helyen, a közeli mondén Abbázián, vagy az Isztriai-félsziget másik felén egészen a szlovén határig, mondjuk Savudriáig vagy a Pirani-öböl partjáig. Itt talán az sem zavarna, hogy a vidék a két szomszédos ország közötti, szűnni nem akaró határvita kulcspontja. Ám ebből a helyi halászok és a lakosság mit sem érez. Őket különösebben nem érdekli, ahogy a nagypolitikában keverik a kártyákat.
A Korzó közepén a városi torony az órával, amit a 15. században építettek Fotók: Lokalpatrioti Rijeka
Kossuth is útra hív híres-nevezetes cikkében. 1845-ben személyesen járt a tengermelléken, hogy tájékozódjon arról, miként lehetne a magyar gabonát zökkenőmentesen odaszállítani. Ahogy 1846-os keltezéssel írja: ,,Tengerhez magyar! El a tengerhez!” Ebből lett a sokat idézett szállóige: ,,Tengerre magyar!” Kossuth – nyilván saját kínos tapasztalatain okulva – kitartóan agitál Fiume fejlesztése, az odavezető utak kiépítése érdekében. Hogy elérje a partot, neki sokkal tovább tartott, mint most nekünk. A fővárostól a távolság, Kárlovac (Károlyváros) mellett elhaladva, alig százhatvan kilométer. A hajdanvolt magyar város mindenképpen megér egy látogatást . Márcsak azért is, mert múltjához több kerek évforduló is kapcsolódik. Az egyik: százötven évvel ezelőtt született meg a magyar–horvát kiegyezés, minek nyomán magyar fennhatóság alá került az adriai kikötőváros. A tengerhajózáshoz fűződik a másik esemény: itt bocsátották vízre az Osztrák–Magyar Monarchia büszkeségét, a Szent István névre keresztelt csatahajót. Az úszó erődöt kereken száz éve, 1918 nyarán süllyesztette el egy olasz torpedó a Zadarhoz közeli Premuda szigetnél. Kíváncsiak lennénk e tragikus esemény ma is fellelhető nyomaira, múzeumokban őrzött tárgyi dokumentumaira.
Érdekelnének azok a helyszínek is, ahol Benedek Szabolcs: A fiumei cápa címmel nemrég megjelent, dokumentumszerű regénye játszódik. Az író igencsak szabadon engedte a fantáziáját annak érdekében, hogy e természeti veszedelem (a cápatámadások) kapcsán érzékeltesse az első világháború előtti lappangó társadalmi feszültséget, amely a három helyi náció, a magyarok, horvátok és olaszok között uralkodott el. A szerző sugallata szerint nem is annyira a méretes tengeri ragadozó jelenti (jelentette) a fő veszélyt, hanem az ember ember elleni támadása.
Mindenesetre izgalmas pillanat lenne megint cápát látni, igaz nem testközelben amint tempózunk a vízben, inkább kifogva azt a parton. Ahogy megtapasztalhattuk a nyolcvanas években séta közben a promenádon. Futótűzként terjedt a hír, hogy a halászok ilyen vérengzőt ejtettek el és mindenki szeme láttára kiterítették. Tódultak oda az érdeklődők, s vérmérsékletük szerint kommentálták az eseményt.
Érdemes dióhéjban felidézni a „boldog békeidők” történelmi hátterét!
Az első jelentős, konkrét magyar jelenlétre utaló adatok 1779. április 23-tól datálódnak. Akkor, tehát egy híján 240 éve Mária Terézia oklevelében a Magyar Szent Koronához csatolta Fiume városát és a hozzá tartozó területet, amit a magyar rendek régtől szorgalmaztak. Szándékukat rendre megfogalmazták az országgyűléseken. Elképzelésüket II. József is támogatta, aki még trónörökösként felismerte, hogy Fiume a magyar korona országaira nézve épp oly nagy jelentőséggel bír, mint Trieszt az ausztriai tartományok számára. A trónörökös nagyapja, III. Károly tengeri kereskedelem fellendítését célzó elképzeléseinek a felmelegítésével 1775-ben nagyobb utat tett Horvátországban és a Tengermelléken. Feltűnt neki az Adriai partvidék fejletlensége, gazdasági pangása. Ezek után fordult a főhercegnőhöz azzal a kérdéssel, hogy: hajlandó-e odaajándékozni az egykori Zrínyi–Frangepán-féle buccari birtokokat és Fiumét, ahol kereskedelmi társaságot lehetne létrehozni?
A királynő felkarolta fia tervét, megszüntetve az addig egyoldalúan preferált trieszti főintendentúra Fiume felett gyakorolt hatáskörét. Ez lehetővé tette, hogy a magyar termékek előtt megnyíljon az út a tengerhez, és onnét tovább a világ számos pontjára. Mária Terézia a két kikötőt egyenlő szabadalmakkal és kiváltságokkal ruházta fel, illetve egy kereskedelmi kerület létrehozását rendelte el a királyi biztos kormányzóságánál. Ez 1776. augusztus 9-én meg is történt. A szervezés részletkérdéseivel Majláth Józsefet bízták meg. Később ő lett a kerület első kormányzója. A királynő két évvel később, 1779. április 23-án kelt diplomájával a várost és kikötőjét, mint külön testet (corpus separatum) a magyar szent koronához kapcsolta. Majláthot 1783-ban gróf Almássy Pál váltotta. Őt 1788-ban gróf Szapáry János Péter követte, majd 1791-ben Pászthory Sándor, 1801-ben pedig Klobusitzky József következett a kormányzói poszton.
Ferenc József császár később, tekintettel a romló politikai és gazdasági körülményekre, 1867-ben kénytelen volt átrendezni a monarchiát. A nyugati rész osztrákoké lett, a keleti magyaroké. Egy évre rá, 1868-ban (másél évszázada) Zágráb Budapesttel köt egyezséget a horvát–magyar kiegyezés révén. Rijeka ekkor még mindig jelentéktelen városnak számított. A vasút is csak öt évvel később, 1873-ban éri el.
