A régészeti kutatások igazolták, hogy Zalavár-Vársziget története jóval a magyar honfoglalás előtti időkre nyúlik vissza. A 9. századi Mosaburgban már állt itt egy Szent Adorján titulusú Karoling templom. A 11. század első évtizedeiben azonban nem ennek a helyén, hanem az 850 körül Szűz Máriának szentelt templom átépítésével és Pribina hajdani udvarházának köveiből építettek az itt megtelepedő bencések monostort, amire a Karoling templom titulusa átöröklődött. Tudományos vita tárgya, hogy a Pozsonyi Évkönyvek fentebb idézett adata, a „dedicatur ecclesia Sancti Adriani martyris” a Szent István templom vagy a monostor alapítását jelenti-e.
Mária Terézia oklevele 1757-ből a Szent Adorjánt ábrázoló pecsétképpel Fotó: Zóka Gyula
A zalavári konvent oklevele 1492-ből Fotó: Zala Megyei Levéltár
Az apátságot többször is átépítették, a 14. században pedig megkezdték erődítménnyé alakítását. 1525-től Nádasdy Tamás lett az apátság világi kormányzója, aki jelentős erősséggé alakította át a monostort. A vár alaprajzát Giulio Turco itáliai hadmérnök 1569-es rajzából ismerjük.
A zalavári egyházzal kapcsolatban Szent István nevéhez két oklevél kötődik 1019-ből és 1024-ből. Azonban egyik sem maradt fenn eredetiben, és mindkettőről kiderült, hogy a 14. században eredeti részek felhasználásával hamisították őket az egyház kiváltságainak megerősítése érdekében. Mindkét oklevél szövege szerint Szent István az apátságot birtokokkal, jövedelmekkel és kiváltságokkal látta el. A módosított okleveleket aztán a későbbiekben rendre többször lemásolták és átírták. Zala megye levéltára az 1350. évi átírást őrzi. Az apátságra vonatkozó legkorábbi eredeti oklevelek egy tűzvészben pusztultak el, ezt a veszprémi káptalan egy 1341-es okleveléből tudjuk, amely szerint a monostorban a sekrestyés fráter gondatlansága miatt tűz ütött ki, és a levéltár leégett.
A magyarországi írásbeliség legkorábbi története a bencés rendhez kapcsolódik. Monostoraikban a 13. század folyamán kezdtek el saját nevük alatt közhitelű pecséttel ellátott okleveleket kiállítani a hozzájuk fordulók kérésére. Ez a tevékenységük a középkori Magyar Királyságban hiányzó közjegyzők munkáját helyettesítette. Ilyen, ún. hiteleshelyi működésről a zalavári bencés monostorban 1251-ből van először adat. Az oklevelek tanúsága szerint 1260-tól aztán folyamatos volt a zalavári bencés konvent hiteleshelyi tevékenysége.
A mainál nagyobb területű történelmi Zala megyében több kolostorban is folyt oklevélkiadás, de a legfontosabb szerep a zalavári és a kapornaki bencés konventeknek jutott. Tevékenységük akkor teljesedett ki, amikor 1351-ben I. (Anjou) Lajos király felülvizsgáltatta az egész országban a hiteleshelyeket és sokuktól megvonta a hiteles pecsétet. Zalavár (és mellette Kapornak) nem jutott ilyen sorsra, ők visszakapták a pecsétet és a következő évszázadokban ellátták a Zala megye nemeseinek birtokforgalmához és peres ügyeikhez kapcsolódó írásbeli munkát.
Az oklevél hitelességének bizonyítéka a pecsét volt. A zalavári bencés konvent hiteles pecsétje Szent Adorjánt, az apátság védőszentjét ábrázolta. A középkori pecsétnek mára csak néhány lenyomatát őrizték meg az oklevelek. Biztosan a folyamatosan használt pecsét alapján készült az a bronz pecsétnyomó, ami levéltárunk egyik féltve őrzött kincse, és amit Mária Terézia királynő adományozott 1757-ben, amikor visszaadta a török veszély miatt 1580 körül megszűnt apátságnak a hiteleshelyi jogot.
A zalavári bencés konvent hiteleshelyi oklevelei Zala középkori és kora újkori történetének kimeríthetetlen forrásai.
Jogbiztosító tulajdonságuk miatt megőrzésükre mindig különös gondot fordítottak. Lehetnek valódiak vagy hamisítványok, fennmaradhattak eredetiben, másolatban vagy átírásban.
Külső ismertetőjegyeik az oklevél anyaga, írása és pecsétje. Az anyag lehet pergamen, más néven hártya, ez kecske vagy juh kikészített bőre, ezenkívül a 14. századtól papír, de az örökjogot biztosító okleveleket még az újkorban is pergamenre írták. Az oklevelek általában téglalap alakúak, ritkán fordul elő a könyvszerűen, lapokból összefűzött vagy hengerbe csavart formájú oklevél. Az íráshoz fekete tintát használtak és nádtollat. Nyelvük a latin volt, amelybe a 15. századtól kezdve időnként magyar szavak és kifejezések is keveredtek.
Az oklevelek tartalmilag a király vagy más főméltóságok által adott parancslevelek vagy valamilyen hatóság előtt tett bevallások lehetnek. A parancslevél biztosíthatott kiváltságot, utasítást adhatott például birtokba iktatásra vagy törvény elé idézésre. A bevallás szólhatott adásvételről, zálogosításról vagy végrendeletről.
Az oklevelek másodpéldányait és a hatóságokhoz beérkezett okleveleket őrző helyekből jöttek létre a levéltárak. Mint fentebb láttuk, a zalavári apátságban már a 14. század közepén volt levéltár. A későbbi évszázadokban conservatoriumnak nevezik a levéltárat, ami a megőrző funkciójára utal. Amikor Füssy Tamás, a zalavári apátság monográfusa 1891-ben Zalaapátiban, az apátságban járt, a következőket vetette papírra: „A zalavári l[evél]tár jelenleg az apátsági épület első emeletén, két boltozott, tágas, világos, száraz szobában van elhelyezve. A belső szobában, melyet a külsőtől vasajtó választ el, van az országos levéltár. Díszes szekrényekben 21 pléh-capsa, melyek állítólag 640 forintba kerültek (?) van elhelyezve. Az okmányok száma 220 fasciculusban 18 250; ezekből a XIV., XV., XVI. századokra esik 2614. Ezen okmányokhoz tartozó extractusok köteteinek száma 12. A protokollumok kötetszáma 48, a fasciculusokba helyezett okiratokról és protokollumokról (extra protocolla et in protocolla) készített indexes kötet száma 16.” Megjegyezte még azt is a látogató, hogy a belső szoba fölött a következő felirat olvasható: Hic vivunt vita functi, mutique loquuntur, ami annyit jelent, hogy „Itt a holtak élnek és a némák beszélnek.”
