„Hallotta-e hírét Hajnal Jánosnak?„ – Deák Ferencet is kifosztották Pusztaszentlászlón

155 évvel ezelőtt, 1863. május 23-án este rendkívüli esemény történt Pusztaszentlászlón. Fegyveres csavargók megtámadták és kifosztották Oszterhueber József földbirtokost és a vendégként nála tartózkodó sógorát, Deák Ferencet. A legendává terebélyesedett rablás története azóta sokszor és sokféleképpen látott napvilágot. Alábbi írásunkban ezúttal az ügy kapcsán keletkezett és a Zala Megyei Levéltárban őrzött primer forrásdokumentumok – elsősorban Deák Ferenc írásbeli tanúvallomása – alapján rekonstruáljuk a nem mindennapi történéseket.

„Az említett napon – kezdi mondandóját Deák –, azaz május 23-án este mintegy 9 óra tájban egyedül voltam a nappali szobában, minthogy sógorom tüstént ebéd után aszuvölgyi majorjába kocsizott, s onnét még vissza nem tért. Éppen a gyertyákat gyújtottam meg, s olvasni akartam, midőn az ajtó megnyílt, s azon egy szőke közép, de izmos termetű, mintegy 28-30 éves férfiú lépett be gatyában, dolmányban, föltett kalappal kétcsövű puska a kezében.” Rövidesen kiderült, a betyárt Hajnal Jánosnak hívták. A pogányszentpéteri származású útonálló, aki korábban a rettegett dunántúli rablófejedelem, Patkó bandájához tartozott, majd annak titokzatos eltűnését követően saját csoportot szervezett, negyedmagával tört be Oszterhueber rezidenciájára. Alvezérét Kulics József, a tömlöcből szökött fiatal zsidi erdőpásztor, további bűntársait a szintén börtönviselt Székely József novai kanász és Nagy Antal cs. kir. 48. gyalogezredbeli dezertőr személyében találta meg.

Miután a főkolompos megpillantotta a pamlagon helyet foglaló Deák Ferencet, hetyke, de nem durva hangnemben megszólította: „Jó estét öregúr! Eljöttünk egy kis vacsorára.” A haza bölcse viszonozta a köszönését, majd barátságosan így reflektált: „A házi úr nem én vagyok ugyan, de vacsora úgy hiszem, lesz.” A betyár ekkor határozottan elé lépett és kétcsövű fegyverét a mellkasának irányozva rákiáltott: „Mi az úr neve, mondja meg igazán, mert keresztüllövöm!” Erre Deák a rá jellemző sztoikus nyugalommal válaszolt: „Nincs semmi szükség ily fenyegetésre, nevemet eltitkolni nincs okom, én Deák Ferenc vagyok.” Amikor a kétkedő rabló előtt a szobalány is megerősítette, hogy igazat mond, a haramia felé fordult és azt mondta: „Nohát az úr ne féljen.”

Kisvártatva a mit sem sejtő Oszterhueber József is hazaérkezett, akit fegyverrel bekísértek a házba és felszólították, hogy egész életbeli keresményét adja elő. A kézhez kapott összeget a rablók azonban kevesellték, és először fenyegetésekkel akarták rákényszeríteni még több pénz átadására. Amikor ez nem vezetett eredményre, csuklóit összekötözték, és egy juhbélyegző vassal több erőteljes sújtást mértek a kezére, mellére és vállaira. Erre Deák, hogy sógorát kímélje a további fájdalmas kínzásoktól, magához ragadta a kezdeményezést és tárgyalni kezdett a betyárvezérrel: „Tőlem nem kértek pénzt, nem is kérdezték, hogy van-e, de íme, itt a tárcám, vegyék ki abból a pénzt, csak sógoromat ne bántsák” – nyújtotta át önként az erszényét, amit a betyárok mohón kiürítettek. Mielőtt azonban ismét hozzáfogtak volna Oszterhueber további ütlegeléséhez, Deák folytatta megkezdett és mesterien felépített lélektani hadviselését. Felajánlotta, hogy a poggyászában őrzött bankóit is szívesen átadja annak fejében, ha valóban felhagynak sógora bántalmazásával. Ezt követően a vezérrel átmentek a vendégszobába, ahol a betyár Deák Ferenc maradék pénzét – utóbb ezüst zsebóráját is – eltette, majd a szeme közé nézve így szólt: „Az úr derék ember, mi is az úr neve?” Az érdeklődésre Deák Ferenc ismét illedelmesen bemutatkozott, mire amaz a következő kérdést szegezte neki:„…hát hallotta-e hírét Hajnal Jánosnak?” Deák nemleges válaszára a legény kihúzta magát és büszkén odavágta: „Hajnal János én vagyok, Patkónak voltam pajtása!” E pillanattól fogva Oszterhuebert többé nem bántották.

Az egész rablás másfél óránál nem tartott tovább, mely idő alatt Kulics felvont fegyverrel végig a szobában tartózkodott, míg Székely egy másik helyiségben a cselédségre felügyelt, Nagy Antal pedig az udvaron őrködött. Távozásukkor a házigazda kezeit kiszabadították, majd felszólították a jelenlevőket, hogy jó alaposan nézzék meg őket, nehogy helyettük valaki más ártatlan embert akasztassanak fel. Ekkor Deák azt mondta Hajnal Jánosnak: „Odaadtam minden pénzemet anélkül, hogy kérték volna, csak azt kívántam, hogy sógoromat ne bántsák. Maga ezt megígérte, s attól fogva sógoromat tettleg nem is bántotta, pénzemet tehát nem sajnálom, az órámat igaz sajnálom, mert kedves portékám volt, s ha volna még pénzem, azt szívesen visszaváltanám.” Erre a rablóvezér belenyúlt a tarisznyájába és átnyújtotta: „No uram! Nekem úgyis van aranyórám, a társamnak is van, tartsa meg az óráját, ha kedves portékája.” (A hagyomány szerint Deák azért ragaszkodott ennyire az órához, mert azt kivégzése előtt Batthyány Lajos mártír miniszterelnök ajándékozta neki barátsága emlékéül.)

A következő pillanatban Hajnal kezet rázott a „vendéglátóival”, jó egészséget kívánt, majd megparancsolta, hogy a házat egy fertály óráig el ne merje hagyni senki. Ezt követően a társaság Oszterhueber kocsijára felpakolva elhajtatott Pusztaederics irányába.

A rablás során Deák Ferencet egyetlen rossz szóval sem illették, a sógorán ejtett ütések azonban rendkívül fájdalmasak lehettek, noha csontot nem törtek, vérző sebet sem okoztak. Oszterhuebertől 800 forintot és asztali ezüstjét, Deák Ferenctől 220 forintot zsákmányoltak. Utóbbi csak a haramiák távozása után vette észre, hogy azt az aranytollat is magukkal vitték, melyet előbb visszalöktek, s viselő ruháiból is elraboltak néhány darabot.

A pusztaszentlászlói események után bő fél év elteltével valamennyi elkövetőt utolérte a betyársors. Elsőként Nagy Antal került törvénykézre, akit 1863. június elején a Vas megyei Gecsényi-pusztán fogtak el, majd a kanizsai „talponálló bíróság” halálos ítéletét követően június 26-án felakasztottak. Szűk négy héten belül, és napra pontosan két hónappal a puszteszentlászlói rablást követően maga a haramiavezér, Hajnal János került kutyaszorítóba. Őt árulás folytán Veszprém megyében, a bajani malom előtt sebezte halálra néhány jól irányzott pandúrgolyó. Másfél héttel később a bazitai erdőszélen Székely Józsefen ütöttek rajta a csendőrök. A kihallgatása után, szeptember 14-én került a zsivány bitóra Nagykanizsán. Végül a Hajnal halála után bandavezérré avanzsált és három vármegyében körözött Kulics Józsefre 1864. újév napján lőtt sebekkel, vérezve, életveszélyes állapotban találtak rá a Somogy megyei Töröcskei-erdőben. Öt nappal később már ő is kiterítve feküdt a kaposvári tömlöcben.

Végezetül álljon itt egy intelem, amely Hajnal János egyik korábban felakasztott bandatagjának, Kutyási Leopold Györgynek és bűntársainak halálítéletében látott napvilágot 1863 tavaszán: „Rablók és gyilkosok voltak, a halál kevés volt nekik büntetésül, de az érző szív fájdalommal telik el ezen szerencsétlenek fölött, kik jobb nevelés mellett talán hasznos tagjai lettek volna a társadalomnak. Szülők! Neveljétek gyermekeiteket jól, tanítsátok meg őket az élet bajai s szükségeinek békés tűrésére, ne sajnáljátok filléreiteket a nevelés és tanítás oltárára áldozatul hozni; mert az isteni félelemben nevelt, jól tanított gyermekből ha ember lesz, kész inkább a legkínosabb halált eltűrni, mint hitének, becsületének, emberiségének levetkezésével a jó emberek kifosztogatójává s gyilkosává alacsonyulni!”