Hogyan támadta meg az amerikai Bunker Buster bomba Irán hegy alatti nukleáris létesítményét?

Az Egyesült Államok hat B–2 Spirit lopakodó bombázót vetett be Irán fordói, hegy alatti nukleáris létesítménye ellen, és összesen 12 bunkerromboló bombát dobott le a komplexumra. Ezenkívül az amerikai haditengerészet tengeralattjárói további mintegy 30 cirkálórakétát indítottak két másik stratégiai célpont, Natanz és Iszfahán nukleáris létesítményeinek irányába.

A hegy mélyén lévő fordói létesítmény 60 – más hírek szerint 80 – méternyi kőzetréteg alá van elrejtve, vastag falú betonbunkerbe ágyazva.

Csak Amerikának van olyan speciális bombája, úgynevezett „bunkerrombolója” (Bunker Buster), amelyik állítólag képes a mélyen föld alatti építmények elpusztítására. Sokan kíváncsiak lehetnek, technikailag hogyan lehetséges ennyire mélyre támadni? Az AiTELLY YouTube-csatorna videója elmagyarázza, hogyan működik a bunkerromboló. Ennek alapján alább összefoglaljuk a főbb részleteket.

Hat (más források szerint hét) B–2-es stratégiai lopakodó bombázó dobott le összesen tizennégy bunkerrombolót. A tizennégyből kettő volt az ismeretek szerint GBU–57-es bunkerromboló bomba: ez volt az első alkalom, hogy Bunker Bustert harcban bevetettek. A Midnight Hammer, azaz Éjféli Kalapács nevű hadművelet keretében az alábbi útvonalon hajtották végre a támadást az AiTELLY szerint.

Képünkön látható egy, még az 1970-es években kifejlesztett BLU–109 bunkervadász repülőgép, ami körülbelül 1,2 méter mélyre képes csapást mérni.

A GBU–28-as, amelyet az első öbölháború idején Irak föld alatti parancsnoki központjának megtámadására fejlesztettek ki, már körülbelül 6 méter mélységig képes lejutni és ott robbanni.

Ellenben a mostani GBU–57-es, amelyet a világon először először vetettek be az Irán elleni támadás során, akár 60 méter mélyen a föld alatt lévő célpontokat is képes támadni.

A 6,25 méter hosszú és 14 000 kilogramm súlyú GBU–57-es hatalmas tömege lehetővé teszi, hogy áttörjön a vasbetonon és más anyagokon, mélyen a talajba hatolva.

Borítása különleges ferro-kobalt ötvözetből készült.

Ami már önmagában a bomba teljes súlyának 80 százalékát teszi ki.

A robbanóegység súlya 2267 kilogramm.

A végében katonai minőségű GPS-antennát és akkumulátort helyeztek el.

Hátul van négy mozgatható „uszonynak” nevezett szárny.

Ezek az uszonyok akkumulátorokkal működnek, és a GBU–57 pontos irányzására szolgálnak. A GBU–57-nek nincsenek hajtóművei, csak így lehet célozni vele.

A támadás során először is a GBU–57-est lopakodó bombázóval szállították a hadműveleti területre. Ismeretek szerint a GBU–57-est csak az amerikai hadsereg B–2-ese képes hordozni. Ezt használták Irán más nukleáris létesítményeinek megtámadására is.

A GBU–57-eseket nagy magasságból dobták le a hadműveleti helyszín felett.

A bomba GPS-t használt helymeghatározásra, és az uszonyait állítva irányult a célpontra.

Gyakorlatilag rázuhant a célra.

Fontos, hogy amikor a földdel érintkezik, nem robban fel, hanem mélyen a föld alá hatol.

60 méter mélységig hatolt, átjutott a vasbetonon is a közlések szerint.

Csak akkor robban, amikor eléri a célját és hatalmas károkat okoz.

A hagyományos bombák a talajjal érintkezve robbannak fel, de a GBU–57 képes arra, hogy mélyen a föld alá hatolva pusztítson.

A GBU–57 fejlesztési költsége független becslések szerint 400 és 500 millió dollár között lehet, egy bomba pedig mintegy 3,5 millió dollárba kerül.

A támadást iráni források „korántsem végzetesnek”, az amerikaiak „elsöprően sikeresnek”, és az iráni atomprogram megsemmisítéseként értékelték.