Csak az istállóba mehettek be - Visszaemlékezések az ötvenes évekről

A tanítóként a helyi általános iskolában dolgozó szerzőnek négy olyan helybéli személyt is sikerült megszólaltatnia, akik részesei voltak a korabeli eseményeknek. Ketten a kitelepítésekről beszéltek – ők saját maguk is elszenvedői voltak az ötvenes évek elején zajlott szégyenletes deportálásoknak –, míg ketten az októberi forradalom helyi történéseit idézték vissza. A helyi Falubarát Egyesület által gondozott kiadvány ezen felül további érdekességeket is tartalmaz.

– Még kora tavasszal jutott eszembe egy mondat, amit az egyik falubelitől, Illés Lajosnétól hallottam sok évvel ezelőtt – ad magyarázatot a kiadvány megírásához kapott motivációjára a szerző. – Úgy fogalmazott, hogy annak idején, amikor hazatértek, nem mehettek be a saját házukba, hanem az istállóban kellett meghúzniuk magukat. Engem nagyon szíven ütött ez a keserű mondat, és ez vezetett ahhoz, hogy végül elkezdtem foglalkozni az ötvenes évek helyi történéseivel.

A hortobágyi kitelepítésekről szóló beszámolók egyikének alanya maga Illés Lajosné lett, akinek férjével a kiadvány szerzője rokonságban is áll. Őket 1952-ben hurcolták el a Hortobágyra, vagyis viszonylag későn, ugyanis a deportálások már 1950. júniusában elkezdődtek, s egészen 1953-ig tartottak. A másik visszaemlékezés Fentős Gyulánétól, attól az asszonytól való, aki szentgyörgyvölgyi lányként került deportálásra, majd ahhoz a csesztregi legényhez ment feleségül, akinek ugyancsak osztoznia kellett a kitelepítettek sanyarú sorsában.

– Érdekes, hogy mennyire nem beszélünk ezekről a történetekről, pedig igencsak jó lenne, ha mindenki tisztában lenne azzal, hogy mi is történt pontosan az ötvenes évek Magyarországán – folytatta a kiadvány szerzője. – Számomra is meglepő volt, hogy maguk az érintettek sem akarnak róla mesélni, Fentős Gyuláné első reakciója a megkeresésemre az volt, hogy régen történt mindez, kit érdekelnek ma az akkori események, s nem kell a sebeket újra és újra feltépni. Végül mégis elfogadta a felkérésemet, és nemcsak maga beszélt, de elhozta azokat a feljegyzéseket is, amiket még a férje készített a nyolcvanas években.

Fentősék sem térhettek haza a deportálások után, nekik eleinte Becsvölgye lett az ideiglenes, azaz átmeneti otthonuk, végül az 1956-os forradalom alatt hozták őket haza, Csesztregre. Ez már a további elbeszélésekből derült ki.

– Az '56-os eseményekről szintén ketten számolnak be – ismerteti a kötet további tartalmát a szerző. – Óbíró Sándorné, és egy olyan személy, aki neve elhallgatását kérte.

Csesztregre a szomszédos Zalabaksáról érkeztek a saját magukat felkelőként bemutató személyek, akiket dr. Kiss Zoltán körzeti orvos vezetett. A helyi üzembe, azaz a gépállomásra mentek, útközben folyamatosan duzzadt a tömeg csesztregiekkel. A nap folyamán a falu központjában, az akkoriban még meglévő szoborkertben ünnepséget is tartottak, itt a kerkaújfalusi Németh Károly a Nemzeti Dalt szavalta el.

– Az a visszaemlékező, aki a nevét nem akarta elmondani, úgy emlékszik vissza erre a történetre, mint aki Németh Károlyban Petőfit látta – tette még hozzá a kötet szerzője. – Annyira meghatotta őt a jelenet, hogy folyt a könnye. De az is tény, hogy sokan féltek, attól tartottak, hogy 11 évvel a világháború után újra fegyveres harcok lesznek.

Ezt az érzést tovább erősítette, hogy az orosz csapatok Magyarországra érkezését követően a szabadságharc mellett általános mozgósítást rendeltek el, amihez a katonaviselt csesztregiek is csatlakoztak. Teherautókkal vitték őket Zajdára, az ottani laktanyába, ám a fegyveres ellenállás elmaradt. Az események részesei közül Németh Károly külföldre, Kanadába menekült, s már soha többé nem tért haza, a csesztregiek kérésére azonban visszaemlékezéseket, illetve verseket is küldött, amelyek közül kettő is szerepel a most megjelent kötetben.