2010.03.20. 08:50
A bombák földjén: érthetetlen vakmerőség és teátrális lelki válság Irakban
Feszült, jó tempójú, ugyanakkor felszínes, irracionális háborús életkép. A hat Oscar túlzás. Ha a néző el tudna tekinteni attól, hogy Kathryn Bigelow filmje szinte mindent vitt az idei Oscar-gálán, és különösebb elvárások nélkül ülne a vászon elé, alighanem kellemes meglepetésben lenne része.
Egy kis költségvetésű, alig reklámozott, alacsony nézettségű Irak-dráma, némi amerikai önkritikával, a zord kősivatag lélekszikkasztó atmoszférájával és a bombakereső katonák kockázatos bevetéseivel kellemes időtöltés, mondjuk szombat éjszaka, alvás helyett. De ahhoz, hogy egy csapásra a világ legünnepeltebb filmjét tisztelhessük benne, kevés: semmi rendkívüli, semmi sokkoló, semmi katartikus. Korrekt iparosmunka.
Hogy az amerikai veteránok miért vádolták szakmai dilettantizmussal a filmet, a laikusnak is világos. A világ egyik legveszélyesebb háborús tűzfészkében, ahol naponta követelnek emberéleteket, vagy csupán szakítanak le végtagokat, döntenek romba hivatalokat és egész városrészeket a terroristák (onnan nézve ellenállók) bombatámadásai, egyszerűen hiteltelenek a magányos farkasok, a különc és vakmerő vagányok.
Márpedig Bigelow hőse, William James (a karaktert egyébként hiba nélkül hozza Jeremy Renner) egy afféle törvényen kívüli katona: magasról tesz a szakmai protokollokra és a csapategységre, társai tiltása ellenére akciózik, dühödten rugdalja a bombával telepakolt, lángoló autót, az utasításokat osztogató kollégát úgy szereli le, hogy elhajítja adóvevőjét. Aztán egy detonáció után elindul a város sikátoraiban gonoszakat irtani, legalább olyan vehemenciával, mint Schwarzenegger a Kommandóban. A másik énje ugyanilyen érthetetlen: teátrálisan összeroskad a zuhany alatt mindenféle előzmény nélkül, a saját gyerekével ápolt kapcsolata kimerül annyiban, hogy papol egy keveset az élet változó értékeiről, de az idegen iraki fiú halála totálisan kiborítja. Szóval megfoghatatlanul furcsa figura, akit a forgatókönyvíró megkímélt a jellemfejlődéstől és a motivációktól.
E felróható hibák ellenére a rendezőnőnek úgy sikerült a tengerentúlon rendkívül kényes Irak-témához nyúlnia, hogy propagandától, sőt, értékítélettől mentes látleletet tudott kínálni a sivatagi mindennapokról. Amik elég brutálisak és eseménydúsak ahhoz, hogy élvezhető film legyen a végeredmény. Mégis úgy érzem, a 6 Oscar nem elsősorban e produkciónak szólt, inkább a konkurens Avatar technokrata művészete ellen foglalt állást az akadémia...