Biszku és a kommunista bűnök, avagy ki felel a rendszerért? (jegyzet)

Szintén '91-et írtunk, mikor Antallék megvonták az előző rendszerben szerzett politikai érdemekért járó juttatásokat: kitüntetésért, a forradalom leveréséért vagy MSZMP-s pozícióért ettől fogva nem járt nyugdíj-kiegészítés. Csakhogy kevesektől keveset vett el a jogszabály, az egykori uralkodói kaszt és a meghurcoltak sorsa közötti disszonanciát tehát minimálisan sem tudta oldani.

Akkoriban időszerű volt rendezni a pártállam és az újjászülető köztársaság viszonyát, ám mint annyi tisztának tűnő törekvés, ez is elhasalt. A magyarázat egyszerű: konszenzusos volt a rendszerváltás, az ezerszínű Ellenzéki Kerekasztal békés átmenetet, demokratizálódást tűzött zászlajára, ezért az MSZMP-vel folytatott tárgyalásokon engedményeket tett; részben nyilván kényszerből, hiszen az állampártiak nem felejtették otthon negyvenéves hatalomtechnikai tapasztalatukat. Lehetett volna másként? Bizonyára. De ugye emlékeznek az antalli intésre: tetszettek volna forradalmat csinálni...

Most, két évtizeddel később a fülkeforradalmárok veszik fel az elejtett kesztyűt. Miután alaptörvénybe iktatták a kommunista bűnök évülhetetlenségét, két jogi eszközzel igyekeznek megregulázni a mindeddig érinthetetleneket. Azaz büntetnék az emberi(es)ség elleni vétkeket, és anyagi kiváltságokat vonnának meg.

De kiktől? Mert az ’56-os megtorlások megrendelői és levezénylői közül igen kevesen élnek már, ha viszont szélesebb rétegre terjesztik ki az eljárásokat, kiderül majd, milyen kínkeserves feladat behatárolni a szankcionálhatók körét. Vajon jogi értelemben bűnös-e a miniszter, a PB- és KB-tag, a párttitkár, a tanácselnök, a munkásőr, az állambiztonsági tiszt, a besúgó, a KISZ-vezető vagy más MSZMP-funkcionárius? Számon kérhető-e az alsóbb szint, az államot képviselő közigazgatási beosztott, a népköztársaságot szolgáló rendőr, katona, az osztályharcot tanító tanár, a tervutasítást teljesítő vállalatigazgató? Ki mondja meg, ki a felelős a rendszerért, és ki nem az?

Tartok tőle, igazságosan nem húzható meg a határ, de talán nem is ez a cél. Hiszen úgy tűnik, a felhajtás egyetlen emberről, Biszku Béláról szól (azt tudjuk, Szűrös Mátyásról, Pozsgay Imréről, Nyers Rezsőről biztosan nem). Biszku, az '56-os megtorlásokat irányító belügyminiszter tavaly vált igazán közellenséggé, miután két riporter ügyes trükkel színvallásra késztette, és ő képes volt kimondani: nem bánt meg semmit, nincs miért bocsánatot kérnie. Utóbb hiába jelentették fel a kommunizmus bűneinek tagadása miatt, hiába emelt vádat az ügyészség, a bíró, kihátrálva a precedens ítélettel járó felelősség alól, a taláros testülethez fordult. Ismerős?

E ponton tehát ismét megakadt az elszámoltatás, talán ezért keresett új eszközöket a kormánypárt  de korántsem biztos, hogy valaha törleszteni lehet a történelmi adósságot. Mivel társadalomba kövült problémáról van szó, a válaszok megkésettek, az eredmény bizonytalan, így jó eséllyel kevésbé funkcionális, inkább üzenetértékű törvény születik hamarosan. Persze az is valami.