Offenzíva Dél-Tirolban - Hatalmas véráldozatok, kézzelfogható eredmény nélkül

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadászati lépéseit irányító Conrad egy önálló, olaszok elleni, dél-tiroli támadó hadművelet kidolgozásán fáradozott, mikor 1916. február 21-én a német hadsereg megkezdte Verdun ostromát.

Az 1916. év elején egyre jobban megmutatkozott az antanthatalmak erőfölénye. Az általános védkötelezettség bevezetése óta különösen a brit haderő erősödött meg, immár 40 hadosztálya állomásozott az „öreg" kontinensen. A nyugati fronton 145 brit-francia hadosztály nézett farkasszemet a németek 118 hadosztályával, míg a keleti arcvonalon 127 orosz hadosztály állt szemben a központi hatalmak 89 hadosztályával.

A Monarchia 42 cm-es mozsara tüzelés előtt

A német hadsereg a verduni támadással megpróbálta magához ragadni a hadászati kezdeményezést. A támadást 12 hadosztállyal indították meg, és ekkor már a repülőgép is állandó szereplőjévé vált a harcoknak: 168 német kétfedeles hasította az eget Verdun térségében. A németek hatalmas veszteségek árán elfoglalták a két legnagyobb verduni erődítést, a Douaumont és Vaux betonerődöket. Majd 1916 márciusában a támadás súlypontját a Maas folyó nyugati partjára helyezték, azonban a 304. és a „Mort home" („Halott ember") magaslatokon a legjobb német rohamosztagok tucatjai vesztek oda. Késő tavaszra már 47 német hadosztály morzsolódott fel az erődharcokban, de a német hadvezetés nem akarta abbahagyni a támadásokat. Az orosz hadsereg ekkor tehermentesítő támadást indított a Narocz-tó mellett, majd 1916. június 4-én Bruszilov tábornok csapatai áttörték az osztrák-magyar csapatok állásait is. Húsz nap múlva pedig ellentámadásba kezdtek a brit-francia csapatok is a Somme folyó mentén. Így a verduni támadóharcokat az új német hadvezetés (Hindenburg – Ludendorff) kénytelen volt szeptember 2. napján leállítani. A francia hadsereg 1916 telére mindenütt az év eleji állásaiba szorította vissza a germánokat, akiknek a verduni vállalkozása teljes fiaskónak bizonyult. Óriási anyagi- és emberveszteség árán a francia vonalakat csak 5-6 kilométer mélyen tudták benyomni, de a front áttörését nem tudták végrehajtani. Ezt még az a tény sem tudta ellensúlyozni, hogy a központi hatalmak sikerrel védekeztek a Narocz-tó mellett a március 18-tól április végéig rohamozó 1. és 2. orosz hadseregek ellen, és ugyancsak sikerrel hárították el az Isonzó mentén újra támadásba lendülő olasz hadsereg támadásait is (5. isonzói csata Görz – Monfalcone térségében és a Monte San Michelen). Bár a Somme folyó mentén, 1916. június 24-én támadásba lendülő, és egészen novemberig próbálkozó brit-francia csapatok csupán 45 kilométer szélességű és 10 kilométer mélységű áttörést tudtak kiharcolni, de akkora anyagi és élőerős veszteséget okoztak a németeknek, hogy ekkor ingott meg először a német hadiipar és utánpótlás biztonsága. A Somme menti offenzíva azért is volt jelentős, mert az antant hatalmak itt vetettek be először tankokat a germán arcvonal áttörése érdekében, 1916 szeptemberében.

Magyar katonák tüzelőállás kiépítésén fáradoznak az olasz arcvonalon

Miközben a németek Verdunnél próbálkoztak, az osztrák-magyar csapatok Dél-Tirolban készülődtek támadáshoz. Az offenzíva tervét 1916. február 6-ára véglegesen kidolgozták, amely szerint a 3. és a 11. hadseregeket vonták össze a támadáshoz Dél-Tirolban, a Folgaria – Lavarona közötti szakaszon, méghozzá egymás mögött. A terv szerint, az első lépcsőben támadó, Dankl vezérezredes vezette 11. monarchista hadsereg déli irányban áttöri az olasz állásokat, majd Bassano – Thiene vonalában a taljánok isonzói csoportosításának hátába kerül. Ezután Kövess tábornok, a 3. hadsereg élén betör a velencei síkságra, majd az olasz hadsereg zömét képező isonzói csoportosítást nyugat– keleti irányú támadásával a Monarchia isonzói arcvonalának szorítja, majd megsemmisíti. A támadó hadseregek Jenő főherceg parancsnoksága alá tartoztak, és 14 gyaloghadosztályból, valamint 3 önálló dandárból álltak. A támadó első lépcsőbe a XX. hadtest került innsbrucki és linzi hadosztályokkal, amely csapatokat Károly trónörökös vezetett. A támadó hadseregek nagy részét grazi, linzi, tiroli, bosznia-hercegovinai és cseh ezredek alkották.

Az offenzíva rögtön átcsoportosítással kezdődött, ugyanis a hadseregcsoport-parancsnokság a 11. hadsereg támadósávját (körülbelül 11 kilométer) túl keskenynek találta, így a 3. hadseregtől elvezényelték a XVII. hadtestet, és a 11. hadseregnek rendelték alá, hogy délkeleti irányú kisegítő csapást hajthasson végre a Sugana-völgyben, és megszerezhesse az oly fontos borgo– bassanói vasútvonalat. A térség nagy katonai mozgolódására az olaszok is felfigyeltek, és azért, hogy az offenzívát megzavarják, 1916. március 13-án ismét támadást indítottak az osztrák-magyar állások ellen az Isonzó mentén (5. isonzói csata). A Boroevic vezette 5. monarchista hadsereg keményen küzdött, és így nagy véráldozatok árán, de sikerült kitartania. Dél-Tirolban április 16. és 19. között kezdődött meg a Monarchia támadása: a XVII. osztrák-magyar hadtest megindult a Sugana-völgyben. Viszont az állandóan rossz időjárás és gyakori hóesés miatt a főcsapás csak egy hónap múlva, május 15-én kezdődhetett meg, amely késlekedést az olasz hadvezetés a térségben lévő csapatainak alapos felkészítésére és megerősítésére használta ki. A szemben álló erők így nagyjából kiegyenlítődtek, a támadó Jenő főherceg 192 zászlóalja, 276 nehéz-, és 641 könnyűlövege állt szemben az olaszok 182 zászlóaljával, 348 nehéz-, és 503 könnyűlövegével. Az osztrákok kezdetben sikerrel támadtak. A 11. hadseregük mindhárom hadtestének (III., VIII. és XX.) sikerült betörnie az olasz arcvonalba. de aztán a jobbszárny lemaradt, így az osztrák hadsereg a déli irány helyett délkelet felé kezdett elkanyarodni. Erre a parancsnokság úgy döntött, hogy felhagy a lépcsős támadással, és a két hadsereget egymás mellé rendeli, és így folytatják a támadást. Az erősen kiszélesített, az Etsch folyó és a Sugana-völgy közötti támadási sávban tehát immár egymás mellett támadott a 3. és a 11. osztrák-magyar hadsereg.

Olasz nehéztüzérség

A megerősített olasz csapatok ellenállása nyomán azonban 1916. május 26-ra a jobbszárny támadása végleg elakadt. Az osztrák hadvezetés a jobbszárny erősítéséül rendelte az Isonzónál álló 61. gyaloghadosztályt és egy gyalogdandárt, azonban június 4-én megindult a keleti fronton a Bruszilov-offenzíva, így ezekre az erőkre ott lett hirtelenjében szükség (hamarosan követte őket a 48. gyaloghadosztály is). Az osztrákok közben erőltették az áttörést, így a támadó két hadsereg egyes részei elértek az olasz védelmi sáv utolsó vonaláig: ha ezt is áttörik, akkor lezúdulhattak volna a velencei síkságra. A legtovább a trónörökös vezette XX. hadtest, és a 3. hadsereg I. hadteste – benne a magyarországi 34. gyaloghadosztállyal – jutott el, Arsiero és Asiago városokat is elfoglalták már. De hiába került látótávolságba a velencei-medence, a támadás itt végleg kifulladt. Ugyanis az osztrák hadvezetés ugyanazt a hibát követte el, amit az olaszok Isonzónál: a környező hegyek és magaslatok elfoglalására rengeteg embert, hadianyagot és időt pocsékoltak el a monarchista csapatok. A hegyoldalakba vágott olasz állásokat azonban nem lehetett leküzdeni, és a velencei síkság ismét ködbe veszett... A Monarchia dél-tiroli offenzívája mintegy 45 ezer fős veszteség után hirtelen összeomlott. Az ellentámadásba lendülő taljánok az elvesztett területek nagy részét visszafoglalták, majd újabb támadásokat indítottak az Isonzónál (6., 7., 8. és 9. isonzói csaták). A Monarchia csapatai így a hatalmas áldozatok ellenére sem tudták megtartani a Doberdo-fennsíkot, míg Dél-Tirolban szinte az offenzíva előtti vonalakba szorultak vissza az osztrák-magyar csapatok.