Poszttraumatikus zenei terápia egyenesen Mike Shinodától

A világhírű zenész a közelmúltban lépett fel a Papp László Budapest Sportarénában, s bár a producerként is rendkívül sikeres Shinoda önálló turnéja a még tavaly megjelent szólóalbuma nyomán a Post Traumatic címet kapta, a Linkin Park zenei öröksége ezzel együtt is jelentős részt képviselt a repertoárban. Az ok igencsak magától érthető: az ezredforduló utáni időszak egyik legjelentősebb zenekara, a nu-metal műfajának legsikeresebb képviselője, a szupersztár státuszt elért Linkin Park első számú frontembere, Chester Bennington 2017 júliusában – alig négy héttel a zenekar első magyarországi koncertje után – önkezével vetett véget életének. Az egész zenei világot megrázó tragédiára máig nincs egyértelmű magyarázat, a rajongók éppúgy találgatják a valós okokat, mint ahogy a zenekarhoz vagy a rendkívül karizmatikus énekeshez közel állók sem lehetnek biztosak abban, hogy tényleg a labilis hangulatin­ga­dozásai vagy a depressziója miatt követte el végzetes tettét.

Chester Bennington halála a zenekar tagjait, így Shinodát is kényszerpályára állította. Mert hiába is volt ő a kétszeres Grammy-díjas, s eddigi karrierje során több mint 70 millió albumot eladott csapat zenei agytrösztje, az énekes Chester Bennington nélkül a Linkin Park sosem lesz már ugyanaz a zenekar. Az utolsó aréna-rock ők – írtam róluk bő másfél éve, a 2017-es Volt fesztiválos koncertjük kapcsán, s ezt ma is így gondolom. A Linkin Park megalakulása óta nem jelent meg olyan zenekar a nemzetközi porondon, amely hasonlóan fontos pozíciót vívott volna ki magának a show-business világában, vagy amelyik hozzájuk mérhető hatást gyakorolt volna az őket követőkre. Shinoda ebben a helyzetben láthatóan keresi a helyét, a Post Traumatic album – akárcsak a zenész korábbi, még a Linkin Park szárnyalása idején létrehívott projektje, a Fort Minor által megjelentetett The Rising Tied – inkább a rap és hip-hop stílusjegyeit viseli magán, s ezáltal még populárisabb irányba mozdult el, mint a Linkin Park bármelyik kiadványa, beleértbe a Jay-Z közreműködésével készített, sokak által vitatott, de kereskedelmileg igencsak sikeres Collision Course nagylemezt, vagy a mainstream zenei irányzatokkal kacérkodó legutóbbi stúdióalbumot, a 2017-es One More Lightot, de azért még mindig megtartva a tipikus Linkin Park-os nu-metal hangulatot is. Shinoda szólókoncertjének programja is ezen a mezsgyén haladt, nagyjából fele-fele arányban szerepeltek benne a Post Traumatic album dalai és a régi Linkin Park-slágerek, megszakítva egy-­egy Fort Minor-os tétel megidézésével.

Mike Shinoda első magyarországi szólókoncertje ennek megfelelően inkább volt rap- és hip-hop esemény, amely több meglepetést is tartogatott. Például azt, hogy Shinoda nemcsak remek rapper (a Linkin Parkban ebbéli szerepében ismertük meg őt), hanem kiváló kvalitású énekes is. Dalaiban pedig remek témák bújnak meg, amelyek élőben még hatványozottabban érvényesülnek. A koncert egyetlen igazi kérdését mindezek ellenére az jelentette, hogy Shinoda mindössze két zenésztárssal – egy dobossal, és a hozzá hasonlóan gyakorlatilag komplett hangszerparkot felvonultató gitáros-basszusgitáros-billentyűssel – képes lesz-e vállalható módon előadni a Linkin Park dalait. S nemcsak azért, mert esetleg hiányozna onnan Bennington hangja, hanem azért is, mert az egyébként hattagú Linkin Park igen gazdag hangszereléssel dolgozott. Shinoda a helyzetre hatásos megoldást talált, több dal esetében is gyakorlatilag minimálra vette a hangszerelést, voltak olyan Linkin Park-slágerek (Heavy, In The End), amelyeket egyetlen zongora kíséretével, egymagában énekelve nyújtott át a közönségnek, méghozzá oly’ módon, hogy a koncert ezen része sem fulladt érzelgősségbe, s nem is vált giccsessé vagy szirupossá. Megemlékezése a tragikus sorsú pályatársról, megemlékezése a közeli barátról így sikeredett egyaránt méltóvá Chester Bennington emlékéhez, a Linkin Park munkásságához, valamint Mike Shinoda zenei nagyságához is.