Black swan: a balerina vérző szárnyai

A szeretni szó egyébként új értelmet nyer: a filmet, a szereplőket, az operatőröket csak dicsérni lehet, holott a sztori, a fojtott légkör mindennek nevezhető, csak szeretetre méltónak nem. A rémületes és zavarba ejtő szó inkább illene arra a helyzetre, melyben az ifjú, feltörekvő balerina (Nina Sayers – Natalie Portman) egyszerre küzd a balettirodalom legismertebb klasszikusának, a Hattyúk tavának a főszerepével; tanára, társulatvezetője, Thomas Leroy (Vincent Cassel) iránt érzett, egyelőre eltitkolt és viszonzatlan szerelmével, valamint anyja derékba tört karrierjének romjain fulladozó családi életével. Kódolt a pszichológiai hadviselés a vetélytársakkal is, köztük a kora miatt lecserélt Beth Macintyre- vel (Winona Ryder a felismerhetetlenségig lenyűgöző egzaltált művészként).


De kemény a küzdelem a férfival is, aki a kettős táncszerep által megkövetelt skizofréniát – a fehér és a fekete hattyút, mint ikertestvéreket, és egymás érzelmi ellenségeit ugyanarra a nőre bízza – önző módon egyszerűen hazaviteti Ninával, mondván, csábítsa el saját magát saját kezével gyerek- és hálószobai magányában. (Ami az anya vélt vagy igazi figyelme miatt nehezen kivitelezhető.) A többszörös lelkiismeret- furdalás kikezdi a lelket. Nina feladatkövető, alázatos, kötelességtudó, hiszen erre várt egész életében. De a szerep kifogni készül rajta. Kifordítja önnön valójából, noha becsületesen küzd, gyakorol, míg vér serken a lábából, ujjából, hátából. De milyen vér ez? A néző értetlenül bámulja a gyönyörűen fényképezett, világított, egymásra sorjázó jeleneteket: a lány hátán reggelről reggelre ott virít a makacs seb. Vagy mégsem? Csak képzeli, mint ahogy azt is, hogy a kezéről lehúzza a bőrt? Ugyanúgy a leszbikus éjszakát, amire a hirtelen barátnővé avanzsáló táncoslány ráveszi? Vagy csak a zűrzavaros napon először ízlelt kábítószer játszik vele? „Túl sok ez a szerep neked!”, ordítja az anyja (Erica Sayers – Barbara Hershey), de ekkor sem tudjuk pontosan, „csak” hallucináció, s ha mégsem, valódi szülői aggodalom, vagy a klasszikus anya-lány féltékenység terméke?

A rendezői adagolás mesteri: az első vércseppeknél még csak valami betegségre gyanakszunk, ami majd derékba töri a tehetségből sarjadó karriert, de amikor Nina a hátán viszkető sérült bőr alól apró fekete tollal húz ki, megadjuk magunkat. Egy hivatásra fanatizált odaadó személyiség bomlik meg, aki extázisban csókolózik saját magával – csupán egy szerep kedvéért darabokra törten. Talán nem is csodálkoznánk, ha a vészjósló tükörcseréppel tényleg megölné a pótszereplőt, Lilyt (Mila Kunis lazán érzékletes alakítása ellenpontozza Natalie Portman riadt görcsösségét). Meg se lepődnénk, ha a színházi – fergeteges sikerű – premier közben valóban meghalna az önkívületben elkövetett öngyilkossággal. Ülünk, nézzük a tökéletesen komponált főcímet, hallgatjuk Clint Mansell áradó zenemixét. Olyan szép volt az a lány, olyan kár érte, szinte beszaladnánk a filmbe, hogy megmentsük. Ott egye meg a fene azt a szerepet, ami így kínozza. (Ki gondolná, hogy a légies balett ilyen gyilkos a mégoly vékony testtel is? Amit lábujjhegyen hordanak a szemünk elé. Ki szeret ezek után balettet nézni, várva, mikor vérzik át a cipő?!)

Akarhat többet egy rendező, mint azt, hogy gyerekként éljük bele magunkat a meséjébe? Művészi a mese, ars poetica a saját gyermekeit felfaló művészetről. Natalie Portman a forgatáson ismerte meg kedvesét, akitől most gyermeket vár. Jó promóció...