Az extrém metal alfája és omegája a Slayer

Hajlamosak vagyunk dobálózni a kellően át nem gondolt jelzőkkel, aggattunk már úttörő, szenzációs, korszakalkotó, vagy éppen „minden idők legnagyobbja” cédulát a kortárs könnyűzene számos képviselőjére. Nos, ha valaki méltó erre a titulusra, akkor a Slayer biztosan. Az Amerikai Egyesült Államok nyugati partvidékéről, a Los Angeles-i Huntington Park térségéből – nagyjából ugyanakkor, mint amikor a Metallica felbukkant a San Franciscó-i Bay Area öbölvidékén – indult zenekar alapvetően változtatta meg, formálta át a rockzenéről alkotott képet. Hihetetlen intenzitással, hatalmas vehemenciával, szélvészgyors tempóval, mindent elsöprő energiával robbantak be az éppen újraformálódó underground színtérre. Olyan markánsan súlyos, sötét és gyors zenét, mint ők, soha senki nem játszott előtte. Kompromisszumoktól mentesek voltak, innovatívak és sikerre éhesek.

A zakatoló két lábdobos alapokra kíméletlen, brutális gitárriffeket, kaotikusnak tűnő, de valójában átgondolt, váltott szólókat építettek fel, amit markáns pergetésekkel tettek még izgalmasabbá. A már akkoriban is thrash metalnak nevezett stílusuk védjegyét mégis az a velőtrázó, fejhangú, sikoltozó ének adta, ami már első saját dalaik megjelenésekor mindenki mástól megkülönböztette őket. A Slayer nemcsak a nyolcvanas évek metal hullámának lett egyik meghatározó zenekara, de máig őket tekintjük az extrém metal viszonyulási pontjának, hiszen – bár dalaikban folyamatosan bukkantak fel új hatások – intenzitásuk és brutalitásuk sosem csökkent. Az úgynevezett Nagy Négyes (The Big4 – Metallica, Slayer, Megadeth és Anthrax) közül mindig ők képviselték a leggyorsabb, legsötétebb, legnyomasztóbb – egyszóval a legsúlyosabb – irányt, s ezt sosem adták fel. Albumaik közül a nyolcvanas években kiadott Reign in Blood, South of Heaven vagy Seasons in the Abyss máig megkerülhetetlen mérföldkövek, míg a God Hates Us All az ezredforduló utáni időszak legkiemelkedőbb alkotásainak egyike.

Nos, 2018/2019-ben ez a zenekar búcsúzott a közönségétől. A búcsúturné első köréből hazánk kimaradt, ám a második európai etap állomásai között ott szerepelt Budapest, ahol olyan masszív és lehengerlő programmal lépett színpadra a zenekar, mint amilyent talán még sosem láttam tőlük, bár számos koncertjükön voltam. A pokol legmélyebb bugyrait Hieronymus Bosch-i látomásként bemutató misztikus, grandiózus háttérképek és világítás, a purgatórium tisztítótűzét megidéző pirotechnika tökéletes kelléke volt a hangulatformálásnak, a Slayer pedig tette mindazt, amit joggal vár el az ember egy ilyen kaliberű zenekartól. Feszesen, gyakorlatilag hiba nélkül zenéltek, még akkor is, ha az alapító tagságot már csak ketten, a basszusgitáros-énekes Tom Araya és a gitáros Kerry King képviselték. (A szintén gitáros Jeff Hannemann 2013-ban elhunyt, helyén kisegítő zenészként Gary Holt játszik, míg a dobok mögött a zenekarból ugyancsak 2013-ban harmadjára, immár véglegesen távozó Dave Lombardo helyett az a Paul Bostaph foglalt helyet, aki már 1992 és 1996, illetve 1997 és 2001 között is zenélt a Slayer tagjaként.)

Meglepetést talán egy momentum jelentett, a Gemini című dal beemelése a programba, a 20 számos műsortól ezt leszámítva azt kapta a közönség, ami egy búcsúturnén elvárható és kötelező. A kezdettől, vagyis az Evil Has No Boundaries című korai gyöngyszemtől a végkifejletig, azaz a 2015-ös Repentless album címadó szerzeményéig tartó korrekt áttekintést egy megismételhetetlen életműből. Mert a Slayer valóban a kezdet és a vég, az extrém metal műfajának alfája, és immár omegája is.