Lulu, a csőlakó

Kapva kapott az alkalmon, amikor egyik munkatársa újságolta neki, hogy tengerimalac-szaporulat várható náluk és nem is olyan sokára megérkezett Lulu. Az apró szőrcsomó szétálló cingár lábaival nagyon ijedtnek tűnt, amikor kihalásztuk a cipősdoboz aljáról. Hogy miért pont Lulu lett a neve? Már nem emlékszem pontosan, hiszen majdnem két évtizede volt, de azt tudom, hogy azonnal fogalommá nőtte ki magát a családunkban a név és jelenség maga: a Lulu. Ha valaki nem tudja, hogy miért hívják tengerimalacnak ezt a kis állatot, akkor kéretik átélni azt az élményt, amikor a kedvenc hajnalok hajnalán malacszerű uji, uji felkiáltással adja a gazdi tudtára reggelizési óhaját. 


A cső épen maradt, ő pedig elégedetten kandikált ki belőle

A tengeri jelzőről még csak elképzeléseim sincsenek, mert nem született mélytengeri búvárnak, az nyilvánvaló, szegénykém még a lavór aljában levő két centis langyos víztől is heves tiltakozásban tört ki. Annál jobban szerette viszont, ha fürdés után egy törölközőn hajszárítóval megszárítottuk: szemeit behunyva mozdulatlanul állt, lobogtak a pici fülei, mikor pedig lekapcsoltuk a hajszárítót, elégedetlenségének hangot is adott. Otthonául egy zacskós tejek tárolására alkalmas kék műanyag ládát szemeltünk ki, amit gyorsan birtokba vett, mi pedig megkezdtük az ismerkedést az új jövevénnyel. Sárgarépát és salátát adtunk neki, a láda alját pedig forgáccsal szortuk tele, ám Lulu nem tűnt boldognak. Megkérdeztük az ismerőst, akitől kaptuk, hogy mi baja lehet, aki azt mondta, hogy a tengerimalacok szeretnek elbújni, készítsünk neki egy odút. Apámmal kartonpapírból csövet formáztunk, összeragasztottuk és a ládába helyeztük. A malacka lelkesedése leírhatatlan volt! Ki-befutkosott újonnan kapott házikójába, mi pedig örömmel figyeltük. 

Aztán másnapra észrevettük, hogy jelentősen kisebbnek tűnik a papírhenger, ekkor még megmagyaráztuk magunknak, hogy képzelődünk, de a harmadik nap végére szinte teljesen eltűnt a házikó. Kiderült, hogy Lulu unalmában elrágcsálta otthonát... Ennek nem igazán örültünk, ezért keményebb kartonnal, majd cipősdobozzal próbálkoztunk, hiszen nem akartuk újra a szomorúságot látni a pici piros szemekben, de újra és újra felsültünk vele. Végül egy elvágott műanyag csővel jelent meg egyik délután diadalittasan apám  és valóban, Lulu ezen koptathatta a hatalmas elülső fogait. A cső minden erőfeszítése ellenére épen maradt, ő pedig elégedetten kandikált ki belőle.