Frissen Zalából

2021.11.14. 16:00

Elhalványuló krakkói emlékek – Tóth Norbert a lengyel ösztöndíjról

Kellemes élményben volt részünk, amikor terített asztallal fogadott minket Tóth Norbert képzőművész a napokban műtermi lakásában. A gazdag reggeli, kávéval, teával megadta a jó hangulatú beszélgetés alapját, ugyanis a művész a komoly szakmai kutatás és alkotás mellett a munkareggeli szokását is hazahozta a három hónapos krakkói ösztöndíjas útjáról, amolyan monarchiabeli emlékként.

Mozsár Eszter

Fekete balkonok a Kazimierz zsidónegyedből, vázlatok a Liberum Veto projekthez Fotók: Pezzetta Umberto

Miközben a kávé illata be­lengte a szobát, felidéződött a korábbi ösztöndíj, amikor a művész a Római Magyar Akadémia meghívására érkezett az Örök Városba. Akkori impresszióit Rómát látni és meghalni című rendhagyó kiállításával osztotta meg velünk, a barokk budi máig kitörölhetetlen emlék számomra.

Tóth Norbert képzőművész

Vajon Krakkó milyen gondolatokat ébresztett benne? Projektjének kiindulópontja a 17–18. századi lengyel nemesi köztársaság időszaka, a lengyel nemesi szabadság legmagasabb foka, a liberum veto intézménye volt. Ez a vétójog aztán később hozzájárult a lengyel nemzeti függetlenség felszámolásához, s máig vita tárgya, hogy az egyéni szabadság, vagy a közösség szabadsága nyomhat többet a latban.

Fekete balkonok a Kazimierz zsidónegyedből, vázlatok a Liberum Veto projekthez Fotók: Pezzetta Umberto

– A Transporter Kultury Alapítvány volt a partnerszervezet, s a Re:Kultura Art Centerben, egy lakásokból egybenyitott műteremházban alkothattam. A Visegrádi Alap minden évben kiírja rezidensprogramját a V4 országok művészei számára. Néhány évvel ezelőtt az Ady-iskolában és a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben szerveztük a Kortárs Lengyel Underground hetet, akkor ismertem meg a fogadó szervezetem tagjait. Az angol nyelvű pályázatban konkrét projekttervet kellett leírnom a céljaimmal, mellé portfóliót csatoltam. A V4 országokból most egyedüli magyarként utazhattam Lengyelországba. Az első krakkói időszakban próbáltam teljesen elszigetelődni az itthoni történésektől, mondhatni asszimilálódtam az ottani kulturális közegbe. Igyekeztem szigorú napirendet tartani, beleértve a munkareggelit, a múzeumok, rendezvények, egyáltalán a város látogatását, s ezzel egy időben a feladatomra koncentráltam. Szembetűnő, hogy Krakkó mennyire megbecsüli a kortárs művészetet is.

Wawel, a középkori lengyel királyok székhelye Krakkóban Fotó: ZH/archív

Norbert az interjú közben megmutatta a régi zsidónegyedben található ideiglenes műtermét. A történelmi városrészben kézzel fogható a holokauszt és a kommunizmus lenyomata. Az egerszegi képzőművész először nagy méretű, méteres festményekre készült, majd megváltozott a koncepció.

Utcarészlet a Kazimierzben, a régi zsidónegyedben. Balra a Schindler listája című film egyik forgatási helyszíne, jobbra (sárga épület) egy használaton kívüli imaházból kialakított gasztropub, a Hevre

– Kis méretű képek lettek az eredeti elgondolás helyett. Teljesen mellbe vágott, megérintett a deportálások emléke, az emberi sors. Szörnyen csontig hatoló valóság. Az egyik legjobb kiállítást a Schindler Múzeumban láttam. Ráébredtem, tulajdonképpen azokon a helyeken éltem, mozogtam, amit a deportálásokról készült dokumentumfilm mutatott. Emiatt elkanyarodtam az eredeti tervtől. Ösztönösen elkezdtem arcokat és koponyákat festeni ezeknek az élményeknek a hatására. Közben foglalkoztam a liberum veto motívumával, de azok inkább vázlatok, gondolatgyűjtemények, amiket már itthon fogok kidolgozni, nagyobb méretű festményen, installációkban. Az a megállapodás a Re:Kulturát működtető alapítvánnyal, hogy decemberig összeállítok egy kiállítási anyagot, s jövőre náluk vagy a krakkói Jan Matejko Akadémia egyik galériájában rendezzük a beszámoló tárlatom. A projekt részeként készítettem egy hétdarabos sorozatot. Emlékképeket festettem úgy, hogy mindig felülfestettem az előző napi történést ábrázoló képet. A lemezek hátuljára pedig mindig felírtam, hogy merre jártam, mit csináltam. Tulajdonképpen ez egy vizuális napló lett. A valóságban is felülírják az újak a régi emlékeket. Minden egyes képet lefotóztam, és végül csak az utolsó napot ábrázoló festmények maradtak meg olajképként. Azokra még felviszek naponta egy lazúrréteget, így teljesen el fognak halványulni, míg végül csupán egy paca marad – mondta.

A lengyelországi műterem padlóján monokróm vázlatok

– Sokan nem értik, hogy miért nem festek eladhatóbb képeket. Tőlem általában ínyencek vásárolnak. Művész vagyok, nem piacra gyártó iparos vagy kereskedő. Nem az a célom, hogy dekoratív képeket fessek, amiket majd eladok. Persze nem baj, ha egy mű szép, de ennél sokkal fontosabb a minőség, a mondanivaló, a töltet, a mélység, az önazonosság. Inkább együtt gondolkodni szeretnék a nézővel, mintsem tetszelegni. Művésznek lenni életforma, ami valamennyire áldozattal jár. Ha nem hozzuk meg ezt az áldozatot legalább az elején, akkor szerintem sose leszünk igazán művészek. A mélységhez szükség van némi lemondásra, megalkuvások nélkül.

Teríték, azaz vázlatok száradás közben

– Már a második külföldi ösztöndíjprogramon vett részt, napi szinten figyelte a nemzetközi történéseket, amit a közösségi oldalon is megosztott. Él az elvágyódás?

Antonia Janus-Szybits és Wojciech Szybits „Az idő előkerül, aztán folyton tovább gurul...” című kiállításátának interaktív megnyitója az Otwarta Pracownia Galériában 2021 szeptemberében
A Re:Kultura biztosította a műtermet, Tóth Norbert itt dolgozott három hónapon át

– Néha nagyon. Krakkóban olyan művészekkel, kultúrakedvelő emberekkel találkoztam, akár már egy kávézóban is, akik értették azokat a kifejezéseket, amiket én is használok. Tisztában vannak a kortárs vonulatokkal, a világban végbemenő folyamatokkal, egyáltalán a minőségi kultúra fontosságával. Ezt nem mindig tapasztalom itthon, ahol ezeket néha az alapoktól kell magyarázni. A köztéri alkotásokhoz fűződő viszonyuk is teljesen más. Tudnak mit kezdeni az előző rendszerek örökségével, és bátrabban néznek szembe a múlttal. Más a közeg. Ott van folytonosság a művészeti életben, míg az mindent elmond, hogy a legfiatalabb itthon élő és folyamatosan alkotó képzőművész elmúlt 40 éves. Zalaegerszegen tehát hiányzik egy generáció, mert nincs helyben maradó utánpótlás, akik a frissességet, a pezsgést, a lendületet hozhatnák a képzőművészeti életbe. A mostani nemzedék már jobban kikacsint a nagyvilágra, mobilisabb, máshol látja a boldogulást, önmagát menedzseli. Ugyanakkor ne feledjük, egyre több a fiatal gazdag vállalkozó Magyarországon, és megjelent egy új, potenciális gyűjtőgeneráció is, akik közül néhányan hajlandók a kultúrára is áldozni. A lengyel út leginkább azt mutatta meg, hogy nagyon izgalmas folyamatok zajlanak a képzőművészet világában, és nagyon fontos a nyitottság, a bátorság és a kvalitás, hogy mennyire meghatároz a közeg és elengedhetetlen az interakció, az igazságok pedig mindig ott rejlenek a műalkotásokban.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a zaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában